A T. HÁZBÓL [jan. 24.]

Teljes szövegű keresés

A T. HÁZBÓL [jan. 24.]
Mindent magyarosít a kormány: nem lehet panasz ellene. Még az állami méntelep számára vett lovak is névmagyarosítással jelennek meg a zárszámadási aktában: Hirondelle – most Fecske, Falke – most Sólyom, Winzbreut – most »Szélvész«. Csak egyetlen állami tényezőt nem bírtak nevéből kirázni a magyarosítási áramlatok: Altstaedter János uram őkegyelmét, a képviselőház kapusát.
Ott állt húsz esztendeig, méltóságos zordon arcával, fölséges szakállával és ezüstös nagy botjával a kapuban, és mindég Altstaedter János maradt.
A nagyságos és méltóságos urak, akik ki s be jártak, s akik előtt ő szent pietással emelinté meg medvebőr süvegét, sokat változtak ezalatt, hol ide ültek, hol oda ültek, de ő mindég egy ponton maradt – a kapuban.
S az ő botján mindég fényesen ragyogott az országcímer, mikor pedig egyebütt nagyon is homályosult.
Hát a derék Altstaedter János urammal az történt, hogy bement Péchy Tamáshoz, és a nyugalmaztatását kérte. – Nagyon öreg vagyok, kegyelmes uram. Sokat álltam már, ülni szeretnék.
Péchy Tamás elmosolyodott.
– Lássa, én meg annyit ültem már, hogy állni szeretnék.
– Elfáradtam, kegyelmes uram! Nem vagyok képes többé megfelelni az állásomnak.
Péchy sóhajtott, arra gondolván, hogy az ő állása csak ülés, s mégis… de ne feszegessük, hiszen csak az a fő, hogy nyugalmazta az öreg kapust.
Az még sohasem látott ülést életében.
El-eltűnődött rajta azelőtt is, sokszor nézvén a kék eget a Múzeum fölött, mialatt az érkező kocsik robogása zenévé olvadt össze körülötte, hogy milyen lehet egy ülés.
Valami nagyon szép, valami rettenetesen ünnepélyes lehet az. Az ország rendeinek ajkán megrezdül a méla bánat, s szavakban hömpölyög alá a hazaszeretet…
Oh, hogy szeretné ő azt egyszer hallani!
Legalább kedvére kisírhatná magát az elérzékenyüléstől.
Húsz évig ábrándozott ezen az öreg Altstaedter, ma végre beteljesült hő vágya.
Beült mindjárt korán reggel a karzatra egy ismerőse mellé, s szigorú kritikusi arcot csinált, szertenézegetve kidülledt szemekkel. Mind ösmeri már az urakat. Hiszen mind az ő népe. Tudja, melyik jár gyalog, melyik hintón.
Legelőbb Zsilinszky nagyságos úr szólalt meg. Sokat beszélt, s mégis nagy figyelemmel hallgatták. Az ember ki nem vette volna belőle, hogy ennyire okos ember. Olyan szerényen szokott bejönni a kapun. S még a paraplija sem selyem, hanem csak egyszerű organtin.
Utána Trefort excellencia szónokolt. A fejével mindig kapkodott jobbra-balra, mintha valami darázs akarna rászállni. (Az öreg kapus is idegesen kezdett fészkelődni odafent: Ejnye, de kár – mormogá –, hogy nincs nálam egy légycsapó. )
Hanem az a nagy tiszteletlenség sehogy se ment a fejébe, hogy annyiszor belenevetnek a beszédjébe. Hát illik ez? Egy miniszternek? Micsoda nép ez odalent? Hogy zajongnak, viháncolnak! Hát ezeket eresztgetem én húsz év óta?
Aztán az se ment a fejébe, hogy ez is, amaz is a vallásokról szól. Okos ember nem perel a papokkal.
Papnak, öregasszonynak békét kell hagyni. Lárifári beszéd ez csak!
Hanem nini, most emelkedik fel Helfy nagyságos úr. Ez már a mi emberünk, nagy, híres ember, Kossuth Lajosnak a barátja. – No, majd mond ez mindjárt valami paprikásat.
Lesz itt most nemulass a kormánynak, az adóról, a szűzdohányról, meg a bilincsbe vert hazáról.
Hanem hát mi történt? Helfy nagyságos úr az ő szép, szelíd hangján azon kezdte, hogy szívesebben adna a miniszternek több pénzt, ha többet kérne, és hogy miért nem kér többet.
Elborult erre az öreg homloka:
»Hát azért járnak ide? Hát csak ennyi az egész?«
S azzal keserűen ballagott le az utódjához a kapuba… Szélesebb látkör van onnan, mint a Házból!
Hanem az ülés tovább folyt. Herman Ottó nehéz lövegekkel szállt síkra az »alma mater« ellen.
Szellemes elevenséggel s nagy tetszés közt ostorozta a protekciót, mely a tanári székekbe juttatja a tehetetleneket is. Elmondta, hogy milyen aránytalanul vannak fizetve. Kétféle egyetemi tanár van, nábob és proletár.
S fel is olvasta a nábobok és proletárok jövedelmét egy papír lajstromról.
Kínos izgatottságban ültek az egyetemi professzorok szerte a padokban. Szilágyi Dezső merev, üveges szemekkel és szokott fagyos gúnyjával nézte a szónokot, Pulszky Ágost az ujjaival dobolt, Apáthy István lehajtotta fejét, mint egy bárány, amelynek most legott vérét veszik.
Herman szembeállította azokat a tanárokat, akik tíz-húsz forint és viszont, akik 7 ezer, sőt 17 ezer forint részt kapnak a tandíjból.
A Házban mind olyanok voltak, akik sokat kapnak.
S azt nem kell szégyellni.
Hanem mikor felolvasta, hogy Sághy Gyula 7 ezer forintot kap csupán szigorlati díjak fejében, hangos derültség támadt.
Mindenki Sághy Gyulára nézett.
Arcát két tenyerébe temette, azt nem lehetett meglátni, hanem a feje búbja olyan vörös lett, mint a szegedi paprika. Szégyenellte, de nem a hétezer forintot, hanem a –derültséget.
Szilágyi Dezső, a »nábob« kelt síkra Herman ellen.
De aki annyiszor szónokolt fényes sikerrel, mikor nem volt igaza: gyengén, zavarosan és formátlanul csatározott Hermannal most, amikor majdnem igaza volt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem