A T. HÁZBÓL [máj. 17.]
A T. HÁZBÓL [máj. 17.]
Végvonaglásban van az ülésszak. Az egész helyzet olyan, mint mikor valaki már el készül menni és csomagol.
No, még itt egy lom, ki kell seperni; amott egy törülközőkendő, no, még ezt is ki kell mosatni, ne maradjon a szennyesládában.
A koffer már készen áll. Hanem még ide jó lesz egy szíjat varrni (ez a vízi jog), s ha már utazunk, ahhoz legelőször is vasút kell (ez a mátrai vasút). De mielőtt a koffert becsukják, még egyszer meg kell próbálni, jól jár-e a kulcsa (azaz meg kell még búcsúzóul szavaztatni a mamelukokat).
Körülbelül minden rendbe jött. A szegedi dolog el van igazítva. Tisza Lajos újra forrásokat fakasztott a szegedieknek – ki tudja, már hányadszor.
A főrendiházat szépen nyélbeütötték. Meg van választva az ötven örökös tag. S valóban kellő tekintettel voltak őméltóságaik minden irányban.
Az ötven közül bejött:
két akadémikus (báró Nyáry Jenő és báró Eötvös Lóránd);
két sportsman (gróf Batthyány Elemér és gr. Sztáray János);
két pap (Rónai Jácint és Mayer István);
két tót (Szmrecsányi Dárius és Kubicza Pál);
két Pulszkyt is beválasztottak volna még bizonyára – de azt már nem volt honnan.
Egyszóval, hogy a Csanády egyik mai szavát idézzem, a Ház »elegedendő« sokat végzett a lefolyt évben, megérdemli a pihenést.
A mátrai vasútról szóló javaslat folytatólagos tárgyalása vette igénybe a legtöbb időt. Unalmas egy dolog volt. A képviselők mind megszöktek volna, ha ott nem tartogatja őket a pičce de résistance, a Tisza Kálmán válasza Csanádynak a szegre akasztott elvek dolgában.
Mindenki találgatta, hogy vajon mit felel majd a generális erre a bolondos dologra.
Beöthy Algernon (e reményteljes kezdő szónok) a következő választ fundálta ki a Tisza számára:
»Elösmerem, hogy elveimet leakasztottam a szegről, ennélfogva most a szeget egész készséggel Csanády Sándor, t. képviselő úr rendelkezésére bocsátom.«
Egy másik mameluk megint mást gondolt ki, egy harmadik ismét mást. Egyszóval ez volt az egyetlen kérdés ebben az ülésszakban, amelyben Tiszának viszonzásul gondolkozni segítettek a mamelukjai. Mert ez az egy nem volt komoly kérdés.
De ez még csak az ülés végén kerül majd elő. Az messze van! Azt még meg is kell élni.
A nem vasúti szakemberek kivonultak azalatt a folyosóra vagy a büfébe, hol Visi Imre lopja be észrevétlenül a mameluk erkölcsöket a körülötte ülő fiatal generációba Dániel Gábor segédlete mellett, aki a közbeszólásokban nagy.
De a szakemberek sincsenek a teremben: mert ha amazoknak unalmas a vita, emezeknek szenvedésteljes.
Báró Kemény Gábor hosszadalmasan, lomhán, mászva hurcolja a síneket keresztül-kasul Terennén, Eger városon, Pétervásáron, Füzesabonyon keresztül, mutogatva, hogy itt miképp vennék ki magukat, majd átcsavarodott Kál-Kápolnán át Kisújszállásra, Törökszentmiklósra, Fegyvernekre.
A képviselők fáradtan, ásítva ültek összegyömöszölve a képzeletbeli kupékban. Csak a fütty hiányzott, hogy teljes legyen a csalódás.
Maga a generális összehúzódva dőlt hanyatt székén, s úgy nézett ki, mint az óriáskígyó, mikor emészt.
Hopp… végre megállott a vonat, következtek az interpellációk.
A nagy interpellációk napja volt ma.
Legtöbbre vitte ezek között eddig Olay Szilárd.
A francia rémuralom egyik alakja a fogpiszkálóból is ki tudta leleményesen magyarázni a hazaárulást, Olay Szilárd még leleményesebb a tárgyak megtalálásában. S ő találja ki azonfölül az »összetett interpellációkat«. Ez is új fogyasztási cikk a Házban. Egy képviselő kérdez, de két miniszternek kell rá felelni.
Madarász József is mester a kérdéstételekben. Lázár Ádám hírnevét sem merem rövidíteni. Orbán (de nem a fagyosszent) szinte egyik jelesünk e nemben.
S ezekkel mind ma kellett végezni. A helyeikről sorban felemelkedő miniszterek úgy tűntek fel, mint az iskolás diákok az examinátorok előtt.
Legelső volt Trefort, ki hosszas feleselésbe bocsátkozék Madarásszal. Idegesen hányta-vetette ősz fejét a miniszter, miközben szokott zseniális pongyolaságával felelgetett. Erre a másik ősz fej, a Madarászé izgett-mozgott. A két öregúr dühbe jött, úgyhogy utoljára már nem is beszéltek magyarul, hanem valami külön nyelven.
A dolog úgy dőlt el, hogy a többség tudomásul vette a Trefort válaszát, de Madarász nem, ő még akkor is azt kiáltotta:
– Ezt nem jól működte a miniszter.
Felállott Széchenyi, s ő felelt az Olay Szilárd interpellációjának a felére, s mikor kibeszélte magát, fogta a kalapját, egy részvétteljes pillantást vetett Kemény Gáborra és hazament.
Kemény Gábor aztán folytatta búsan és szelíden, de Olay kegyetlenségét semmi sem indítja meg.
Visszareplikázott mennydörögve. De a hazafiúi harag és elkeseredés odább vitte egy kicsit a tárgytól.
Péchy Tamás közbeszólt:
– A tárgynál tessék maradni. (Ez a Péchy mindig marasztalja az embereket.)
Most újra felállt Kemény Gábor.
– Eláll! – kiáltották a szélső balról.
– Rövid leszek, tisztelt Ház, mert csak azt akarom mondani inkább az eltávozott Széchenyi miniszter nevében, hogy amiről a képviselő úr most beszélt, arról az interpellációban nincs egy szó sem, azt hát tessék előbb egy új interpellációban beadni.
Élénk derültség hangzott fel minden oldalon.
No, ez pompás válasz! De milyen malőr?
…Egyszer mondott jót Kemény Gábor – s azt is Széchenyi helyett mondta.
Most végre megszólalt – Blaháné – akarom mondani, Tisza Kálmán.
Az öreg Csanády nagyot rántott a lajbiján, egyet csuklott, és kitoldta fülét a tenyerével.
Oly mély csendben hallgatták Tiszát, midőn egy ilyen ízetlen dologban volt kénytelen válaszolni, mintha a legfontosabb országos ügyben nyilatkoznék. (Nem ártana a Háznak egy kissé több komolyság.)
A miniszterelnök azt felelte, hogy miután a házszabályok csak azt kívánják, hogy a miniszter nyilatkozzék (s nem azt, hogy megfeleljen), ebben a személyeskedő kérdésben oda nyilatkozik tehát, hogy nem szándékozik felelni.
Tetszett a Háznak az ügyes felelet, s a többség zajosan megéljenezte vezérét, ki maga restellte legjobban, hogy ilyen haszontalanságért éljenzik, integetett is eleget a mamelukoknak, hogy ne okoskodjanak, de már azoknak ott voltak az éljeneik a torok-pitvarukban.
Csanády igen csodálkozott: Mi ez? Hát csak ennyi az egész?
– Nem veszem tudomásul a választ – kiáltá.
– Hiszen nem válaszolt! – mondák.
– Válasz volt – szólt zsíros, éneklő hangján –, válasz volt, mert semmit sem mondott!
Minden száj félrerántódott erre az elmésségre. Jobboldalon, habarékpárton, szélbalon kiderültek tündöklőn az arcok és homlokok, s fölharsant a falrengető hahota. Még a nemzetiségek is kacagtak.
Egy nevető ország… nem lehet még annak semmi baja.
