A T. HÁZBÓL [márc. 14.]
A T. HÁZBÓL [márc. 14.]
A nyugdíjjavaslat legkényesebb pontja (melyre azonban a miniszterek mégsem lehetnek kényesek) került ma tárgyalás alá. Ez a 25. §.
Ebben van kimondva a miniszterek és államtitkárok nyugdíjképessége.
Biz ez a § mindenütt rossz vért csinált.
Magok a mostani miniszterek restellték egy kicsit, a volt miniszterek bosszankodtak rá mint késői szülöttre, a leendő miniszterek pedig (minthogy az ellenzéken ülnek) nem mertek hozzá jó arcot vágni.
S azonfelül magáról a kormánypártról is fújtak ellenkező szelek.
Szontagh Pál, aki (ilyen esetet még nem igen jegyeztek fel az annálék) nemcsak hogy nem szűnt meg (amint én féltettem egy időben) »tekintetes úr« lenni, mikor »excellenciás úr«-rá tették, hanem ellenkezőleg, azóta nemzetes úrrá nagyobbodott, ellene szólt e §-nak a klubban, s maga nézetére vitte a megyéjebeli társait is.
Ugocsa tehát nem koronáz, Nógrád ellenben nem penzionál.
A nyugdíjjavaslat részletes vitája széles tanulmánymező volt.
A sok paragrafus közül bő választék jutott a képviselőknek, hol reperáljanak, melyikhez nyújtsanak módosítást, kit és mit támogassanak. Minden beszédben a szavak között ott lebegett a szónok lelke, csak meg kellett tudni látni.
A kapaszkodó emberek a miniszterek nyugdíját támogatták, a csillogni vágyók teóriákon köszörülték eszüket, az apró emberek kedvéért azonban, ahol igazán nyomor van, nem érdemes orációra készülni, de akadt ilyen is néhány, és az én rokonszenvemet ezek a szónokok bírták.
Némelyik a néptanítóknak fogta pártját, másik a távirdatiszteknek, gróf Tisza Lajos például az erdőkerülőket kereste ki magának.
Nagy nemzeti nyavalya az, hogy ebben az országban a legtöbb ember csak a vörös széket látja, s vagy annak perorál, vagy az ellen.
Az erdőkerülőkről jut eszembe, hogy sohasem volt még látható annyi szavazás kerülő, mint ma, a 25-ik §-nál.
A jobboldali padok üresen tátongtak, csakis a petrifikált hívek ültek ott gyéren, elszontyorodott arccal; Beöthy Ákos csinos beszéde alatt határozottan az ellenzék volt többségben.
Midőn a szegény sorsú miniszterekről szólván, Foxra utalt, Szontagh Pál közbekiáltott:
– Államköltségen temették el.
Mire megrázkódék Csanády Sándor, s hirtelen felelt perfekt udvariassággal:
– Mi is szívesen megtesszük a mi minisztereinkkel!
A Ház órája már délutánra fordult, s még mindég üresek a jobboldali padok.
A szónokok kezdenek apródonkint elfogyni. Ernuszt Kelement követi Herman Ottó, de Herman Ottót nem követi senki, a vita be van zárva, csak az előadó Hegedüs szólhat még.
A villanydrótot négyszer is megrezegteti az elnök, de a folyosó vékonyan önti a szavazatokat.
Hegedüs szólni kezd, már-már össze kezdenek borulni mint a káposzta levelei, az argumentumok beszédjében, közelegvén a befejezés felé, midőn aggódva szétnéz… teringettét, még mindig nincs meg a többség – s egy új emeletet épít a beszédje fölé, hogy azalatt talán összegyűlnek a hívek.
Mély aggodalom önti el sötét árnyékát a mameluk-homlokokra.
Prileszky Tádé kint izzad.
Már látja a zordon jövőt, a javaslat bukását, nagy szürke, jövőbe néző szeme előtt felnyílik a bús panoráma… szerény pinceszobákban, nyirkos szalmán fekszenek a nyugdíjtalan miniszterek halva.
A halottak ágyánál ott áll doktor Farkas Balázs, és konstatálja hármajokról, hogy éhen haltak szegények.
Nem, ezt már mégsem lehet eltűrni, kirohan dúlt arccal a folyosóra:
– Micsoda dolog az? Miért nem jöttök be? Sose beszélt még Hegedüs olyan gyönyörűen. Biz isten, mindjárt verekedés lesz odabent!
No, már erre aztán betódultak nagy seregestül, s Hegedüs szétnézvén, elégnek találta a voksokat, hirtelen pontot csinált a beszédjében.
Következett a név szerinti szavazás.
Kihúzták az »M« betűt.
Ez máskor azt jelenti a jobboldalon, hogy »Moriamur« – most azt jelentette: »Menjünk!«
S mentek kifelé. Legelöl a miniszterek futottak ki, utánuk a még kellőleg ki nem preparált mamelukok, kik szégyenlősen lapultak meg határozatlanságukkal a könyvtárszobában és fülkékben.
Az ellenzék most játszi szerrel megbuktathatta volna a paragrafust, ha ott lett volna. De az ellenzéki urak nem méltóztatnak eljárni az ülésekre.
S ha a miniszterek nem érdemlik meg, hogy megkapják a nyugdíjakat, ők igazán megérdemelnék, hogy meg ne kapják a napidíjakat.
