A T. HÁZBÓL [dec. 15.]
A T. HÁZBÓL [dec. 15.]
Meglehetősen unalmas ülés volt. A folyosó egy szögletében Horváth Gyula és Hoitsy Pál vasutat építettek fellengző fantáziával. Az öreg Pulszky Ferenc morogva járt-kelt, azon tűnődve: hova szavazzon ? A Gusztival-e vagy a Károllyal ? Melyik fiát haragítsa meg ? Ha mind a kettő ellen szavazhatna, jó lenne. De így nagy küzdelmek festekeztek széles homlokán. Az Arad megyei képviselők összebújtak haragudni, hogy gróf Tisza Lajos át akarja vinni a vasúti igazgatóságukat Szegedre… Még a szentek palástját is leszedné Tisza gróf, s ráakasztaná a szegedi cívisekre…
Bent a teremben az aranyszakállú Justh Gyula kezdte az attakot. Rokonszenves szónok, csiszolt elme s amellett szerény ember, aki sokkal kevesebbet akar mutatni, mint amennyinek látszik, és mégis legtöbbet az ér belőle, ami nem látszik.
Helfy Ignác szintén mozdult egyet a javaslat ellen, ti. villásreggeli gyanánt az indemnity-javaslatot vették elő, hogy eltartson délig, mire a mamelukok összegyűlnek szavazni az ötéves mandátumra.
Volt dolga az országházi telefonnak, s a fiákerek is megindultak a be nem érkezett voksok után.
Apponyi Albert elkezdte szorongatni a pénzügyminiszter torkát. Nosza, vérszemet kapott erre Orbán Balázs, s rohant ő is az Apponyi segítségére, mire a pénzügyminiszter mindjárt szabadabban lélegzett föl, megrázta ólomszínű haját, s egy-két védelmi attitűddel befejezte az érdektelen harcjátékot, mely az indemnity fölött fejlődött ki.
Az óra dél felé járt. Azóta már csakugyan fölkelhetett minden lélek. Át lehet menni az ötéves mandátumra.
Dárday Sándor elmondta csinos zárbeszédét, melyben végigzongorázik (a »szeretnék szántani« mintájára) az ellenzéki argumentumokon, aztán átadta a szót Irányi Dánielnek, ki ismételve a választási visszaélések meggátlását sürgeti. (Hogy lehet már ilyen lehetetlenséget kívánni?)
Azután Szilágyi Dezső állott fel, mert ha Apponyi beszél, akkor okvetlenül beszélnie kell Szilágyinak is.
Nagy, messze érő gyökereket eresztett a beszéd elején úgy, hogy a fundamentum után következtetve az egészre, megijedt Péchy Tamás, mert félháromra rendelte az ebédet.
Elemében volt. Fölszállott a magasba, ott kóválygott egy darabig, mint egy nagy sas, majd leereszkedvén, fölkapta Horvát Boldizsárt a csőrébe, emelgette, meg letette, nehéz volt neki. Újabb vidékre kalandozott, két szárnyát szétcsapva. A Ház csupa apró kolibrinek látszott előtte, amint színes tollaikat föl-fölberzeli egy-egy szárnycsattanással.
Péchy meg volt rémülve, izgatottan nézegette az óráját. A mamelukok meghosszabbodó ábrázattal és korgó gyomrokkal tünődtek: »Mikor eszünk ma?«
Józsua egyszer megállította a napot – de vajon ki fogja megállítani Szilágyit ?
S ebben a reménytelen pillanatban egyszerre belépett a terembe Visi Imre nagy sopánkodással:
– Ma nem lesznek lapok !
– Nem lesznek ? – kérdik az előfizetők vidáman. – Miért nem lesznek?
– Sztrájkolnak a szedők városszerte.
Maga Tisza is elégedetten pislogott, amint ez a hír a vörös székekig ért.
– Hát egyszer mégis megpihen már a szegény nép. Nem lesznek lapok.
Élelmes mamelukok azonban ebből a »nem lesz«-ből is nyomban tőkét csináltak. Odalopództak a Szilágyi háta mögé, és ott infesztálták:
– Kinek beszélsz, Dezső ? Minket észre nem térítesz, mert a mi eszünk már ki van árendálva. A publikumnak beszélsz ? Hiába kínlódol. Nem lesznek holnap újságok.
Szilágyi Dezső megdöbbent, és eleinte azon kezdett gondolkozni, hogy hátha addig beszélne, míg a kiadókkal a szedők kibékülnek; de végre is arra határozta magát, összenyomni a beszéd kiszögellő bordáit. Még egy-két vágás, egy-két gesztus, s leereszkedett, mint a megázott papírsárkány.
Ha Apponyi beszélt, szólania kellett Szilágyinak is, de ha Apponyi és Szilágyi is beszélt, lehetetlen hallgatnia Tiszának, mert csak úgy van meg a tous les trois.
Tisza nem bánja, hogy a szedők sztrájkolnak, őt még az sem zsenírozná, ha a sztenográfok is sztrájkolnának – ő akkor is elmondaná, amit akar.
Mikor az utolsó szót kiejtette, abban a szempillanatban künn a korridoron rázta le cipőiről a havat báró Podmaniczky Frigyes. Abban a pillanatban ért ő be. Valami titkos ösztön megsúgja neki mindég.
A villanyos drót riadozni, sikongatni, hívogatni kezdett.
Szavazás van. A képviselők betódultak.
Száz égő szivarcsutka csillant meg a folyosó kövezetén.
A szolgák rávetették magukat a zsákmányra.
…Bent ezalatt megindult verve-vel a név szerinti szavazás, de már annak a történetét nem akarják a szedők kiszedni.
