SZILÁGYI DEZSŐÉK LONDONBAN
Nem volnék igaz járatban levő ember, ha előre nem bocsátanám, hogy mindezeket csak hallomásból írom, ahogy azt az egyik szakértő elbeszélte.
Szilágyi Dezső, akit »volt miniszterelnök«-nek tett meg a »Times«, pedig csak leendő igazságügyér (s az sem egészen bizonyos) hatodmagával ment ki, itt hagyva azalatt Pulszky Ágostot, hogy legyen addig ő az új párt.
Szilágyi és Hodossy Imre, valamint Schwarz Miklós soproni ügyvéd a felperest képviselték. Králik Lajos, Kunz Jenő és Koszits Szilárd ellenben a mrs. Smith ügyvédjének az angol mr. Incének voltak a meghívott szakértői, ki a meghívó levelekben is megérintette, hogy »Magyarország iránti őszinte szeretetének« kíván kifejezést adni a magyar szakértők meghívásával.
S ezzel mintegy jelezte azt is, ami a tárgyalás folyamán mindinkább kidomborodott, hogy Angliában bizony nem sokat adnak arra e pörben, hogy mi módon szólnak a magyar törvények.
A fölperes, mint méltóztatik tudni, Batthyány-Strattmann Ödön herceg, vagyis inkább (de ez már külön tárca lenne) Tedesco. Az alperes Smith Anna, aki korántsem olyan közönséges asszonyság, minőnek a magyar lapok írták, hanem egy nagy műveltségű, finom és tiszteletreméltó lady, kinek atyja tagja az angol parlamentnek.
A magyarok feleleteit tolmács fordította németből angolra. Angolul csak Szilágyi Dezső és a kiváló tehetségű Králik Lajos beszélt. Hodossy Imre nyugodt, szabatos feleletei azonban nagy hatást tettek még a tolmács száján keresztül is.
Hanem az angol eljárás meglepte a magyar ügyvédi kart.
Komoly méltósággal ült emelvényén fekete talárban, parókával a bíró, mr. North, egy finom előkelő kinézésű gentleman, lelkiismeretesen és szakadatlanul jegyezve minden szót, amit a szakértők mondottak.
A »Pesti Hírlap«-ban már elég bőven volt ismertetve a pör, a tárgyalás módja és a kérdések, amikre a szakértőknek felelniök kellett. Én ezek után csak némely jellemző megfigyelésekre szorítkozom e csevegésben.
A mi magyarjaink pompásan találták magukat a ködös Londonban; csak a tárgyalások ne lettek volna olyan végtelenül hosszúk és unalmasak a »Chancery Court«-ban. Reggeli nyolc órától délután négyig bent ülni a tárgyalási teremben, huszonhárom napon át, hallgatva egy idegen nyelvű eljárást, fölér – a Lázár Ádám összes beszédeivel.
A sollicitorok és a »korlát ügyvédek« olyan mély tisztelettel vannak a bíró iránt, melyhez foghatóról nekünk fogalmunk sincs. A pör első napján például Károlyi Alajos gróf, londoni nagykövetünk is ott volt a hallgatók között, de persze nem állta ki hosszú ideig. Távozóban kezét nyújtá a bírónak, de az azt nem fogadta el, hanem rideg méltósággal húzta vissza a magáét.
– No, ebből alighanem párbaj lesz – súgtak össze a magyarok, akik itthonról jól ösmerik a párbaj-matériákat. Az angolok mosolyogva világosították fel őket:
– A nagykövet még idegen a bírósági termekben, mert különben nem nyújtott volna mr. Northnak kezet, aki azon a széken olyan nagy úr, mint trónján a brit király. Egyetlen kéznek sem szabad az ő magaslatáig felérni.
Mulatságos volt, mikor a mi embereinkből minduntalan kitört a szónoklási szenvedély, a rettentő nyavalya, amit a magyar ember mindenüvé magával visz, de ami sehol sem olyan szokatlan, mint a bírósági tribune előtt, mert az angol tárgyaló ügyvédek annyira levetkőztették az előadási módjukat minden sallángtól és cifraságtól, s annyira tüntetnek ezzel, hogy úgyszólván hanyagabbul beszélnek, mint a közönséges diskurzusban. A tudományos férfiak előtt az ott a szép és hatásos.
De a mi magyarjaink mihelyt beleszabadították őket a kérdésbe s mihelyt a szájukat felnyitották, elkezdték a hosszú fenék-kanyarítást, egy-két giliszta mondatot szalasztván elöljárónak.
– Rövidebben, rövidebben! – hangzott egyszerre minden torokból.
Sollicitorok, barristerek lármáztak, nyugtalankodtak közbe, mintha a fogukat húznák.
– Igen vagy nem! Igen vagy nem! – kiáltottak újra és újra.
Különösen Szilágyi érezte magát rosszul e klotűr miatt s egyszer protestált is:
– Uraim, engedjék meg, de vannak kérdések, amelyekre az adott viszonyok között, az azokkal összefüggő keret vázolása hiányában, a felelet elveszti helyes és alapos megérthetésének legközönségesebb föltételeit.
A barristerek és sollicitorok elsápadtak.
– Röviden, röviden! – zúgtak.
De apródonkint hozzászoktak a Szilágyi hatalmas kifejezési modorához, erőteljes logikája, korrekt és szabatos indoklásai csakhamar meghódították számára a hallgatóságot. A vége felé olyan csönd lett már, ha ő beszélt, minő itthon a »tisztelt Házban« szokott lenni.
Egyszer derültségre is fakasztotta a publikumot (mégpedig Göndöcs-féle általánosra), de nem ám valami jó ötlettel, hanem mikor a Corpus Jurisból olvasott fel egy hitbizományokra vonatkozó törvényt latinul. Még a komoly mr. North is elmosolyodék. (Hátha még a Kőrösi Sándor kálvinista latinságát hallanák?)
Hanem szemet-szemért, a magyarok sem állhatták meg mosoly nélkül, mikor ők meg az angol latinságot hallották. Természetesen sem ezek, sem azok, egy szót sem értettek az egymáséból.
Nem igaz hát a régiek az a mondása, hogy a latin nyelvvel be lehet az egész világot utazni (már persze ha vasúti jegy is van hozzá).
Summa summarum, a magyarok jól viselték magukat Londonban s becsületet hoztak ott ránk, nem szégyent (pedig, fájdalom, rendesen ez a mi kiviteli cikkünk idegen népek közé). Feltűnő rokonszenvvel látták ott őket éppen a magyarságuknál fogva. De jól is festettek valamennyien. Králiknak olyan tudós feje van, mint egy angol akadémikusnak, Szilágyi olyan szép erőteljes alak, mintha ő döngette volna be Bizánc kapuit és nem a derék öreg Botond; Hodossy a legrokonszenvesebb külsejű férfiak egyike; az ősz körszakállas Koszits pedig a legszebb magyar öregúr, akit csak képzelni lehet.
Kivált a két politikust úgyszólván a tenyerükön hordták. Nemcsak a lordmayor vacsoráján vettek részt, hanem érintkezésbe léptek a szereplő politikai nevezetességekkel is.
Chamberlain, lord Morley sűrűn érintkeztek Szilágyival, ki hasznos tanácsokat adott nekik az ír kiegyezésre nézve, mely olyanformának készül, mint a mienk a horvátokkal.
Az ír kérdés éppen azokban a napokban tartotta legerősebb lázban a kedélyeket, s bezzeg kapós ember lett Szilágyiból, mikor elbeszélte, hogy: »mi már megkóstoltuk az effélét odahaza«.
Tudom, hogy nem sok jót mondhatott az íze felől.