A BUDAPESTI ÜNNEPEK
A BUDAPESTI ÜNNEPEK
Mindenekelőtt bemutatom magamat a »Pesti Hírlap« közönségének.
Én, uraim és hölgyeim, egy szegény norvégiai nemes vagyok. Atyáim mindent elköltöttek, csak a nagy nevet hagyták rám, melyet büszkeséggel és mocsoktalanul viselek.
Nagynéném Hjalmár Ingrid, ki jótékonyságból fölnevelt, sokszor gúnyolt ki származási büszkeségemért:
– Hagyd azt az oktalan gőgöt! Név, név! Minden név egyforma, fiam, csak az emberek különfélék.
– De kedves nagynéném – vágtam ilyenkor közbe. – A tradíciók, az emlékek.
– Pokolba a tradíciókkal – pattant fel ő. – Pokolba a nagy nevekkel. Mit ér a puszta név? Még csak egy ebédet sem ehetsz azért, mert egy nagy nevet viselsz.
Én a fejemet csóváltam, de nagynéném hajthatlan maradt.
– Hol van hát az az ebéd? Nos, lovag úr, kínáljon meg engem is.
Ingrid nagynéném, isten nyugosztalja meg, végtelenül szerette a képletes kifejezéseket s valahányszor afféle származási hetykeségen rajtakapott, mindig kivágta a szokásos tromfját:
– No, ma megint nem fogok főzetni. Ebédelj meg a nagy nevedből.
Ki hitte volna még akkor, hogy ez a tréfás mondása jóslatszerű, mely végzetesen fog reám földi pályámon nehezedni.
Valóban semmire sem bírtam vinni a nagy nevemmel. Hiába hozakodtam elő származásommal, atyáim érdemével, semmi sem lett belőlem, most harminc évvel is valóságos éhenkórász nemes vagyok, folyvást várva az atyáim emlékéhez méltó szerencsét.
Már-már annyira voltam, hogy majdnem feledni kezdém őseimet, akként sóhajtván fel gyakorta: »Nem értek semmit, öregek! Hatalmasok, vitézek voltatok az igaz, de mit ér az? Aligha nem volt igaza szegény Ingrid nagynénémnek, hogy egy ebédet sem értek nekem.«
Mondom, már majdnem annyira voltam, midőn nehány hét előtt egy szerre híre fut az egész világon, hogy a »traktamentumok országában«, Magyarországon nagy ünnepélyeket tartanak Budavár kétszáz esztendő előtti bevételének emlékére s arra messzi földrészekből nagy szívességgel meghívják az ott küzdött hősök ivadékait.
Nosza szaladok rögtön haza, a poros irományaim közé, hát megtalálom, hogy a dédapám, aki a »széleskardú« melléknevet viseli családi hagyományainkban, éppen ott esett el ennél a híres ostromnál.
Vérem hevesen kezdett pezsegni, szívemet újra az egykori büszkeség dagasztá s legott leültem levelet írni, hogy nekem is küldjenek egy meghívót, mint a »széleskardú« Brilson lovag egyenesivadékának.
Amíg a levél ment s rá a válasz vissza, csodálatos regék kerekedtek bérceink közt a magyarok óriási vendégszeretetéről, a keleti fényről és pompáról, aminőt szem nem látott, aminőről fül nem hallott. Az Eldorádó semmi se. Patakokban fog ott a tokaji folyni, ámbrás fürdőkben fürösztik, mennyei arcú amazonok etetik, itatják, arany ruhás apródok szolgálják, négy lovas fogatok röpítik ide-oda amaz ivadékokat, akiknek az őseik a fővárosukért vérzettek. De nem is lehet az másképp. Aki egyszer oda jut, boldog lesz.
Rá néhány napra megkaptam a meghívót, – Viktória! kiáltottam fel örvendezve… Megyek, megyek… ha gyalog kellene is odáig jutnom. No, Ingrid nagynéném, ha most élnél, nem mondanád, hogy még egy ebédet sem ehetem a nagy nevemből. Bezzeg akár úszhatom most majd a bőségben, fényben. Istenem, beh mégiscsak nagyon szép az, ha az embernek ilyen ősei vannak.
Az egész Bergen városa (ahol ti. lakom) gyorsan értesült nagy szerencsémről, hogy a magyarok le akarják róni a hálájukat irántam, az unoka iránt s oda kívánnak szeptember 2-ikára Budapestre. Egy szabót annyira föllelkesítettem e kitüntetésemmel, hogy egy új ruhát hitelezett erre az alkalomra: mert hátha valami szerencsét csinálok ott, azt hitte a jámbor kecske, hogy a magyarok legalábbis teletömik az útra minden zsebemet arannyal. Egy vasúti jegyet is kiszaladgáltam valahogy, s isten nevében elindultam a nagy útra, hogy a kitűzött napra odaérjek. Útiköltségem szűken volt nagyon, de hisz ottan úgysem kell semmi. Csak egyszer odáig eljussak.
Az elutazás reggelén a gazdag Hardang, a hektikus pék, aki künn állott a boltajtóban, így szólt hozzám, megrázva búcsúzóul a kezemet:
– Ön egy szerencsés ember, Nordin. Ön két mázsásra meghízva jön vissza Magyarországból.
Az indóháznál Tinnson, a jószívű orvos kiáltott reám:
– Ön egy szerencsétlen ember, Nordin. Ön egy nagy gyomorhuruttal jön vissza Magyarországból.
Én egy kevély mosollyal helyezkedtem el a kupéba, hátravetve derekamat, mint ahogy illik egy nagy hős utódjához, aki az ősei dicsőségét megy élvezni.
*
Hosszú, fáradságos út után végre Pesten voltam szeptember elsején este. Kiszállok a kupéból, megállok egy darabig a bolygó tömeg közt, nézem, hogy van-e itt valaki, aki a »széleskardú« hős unokáját fogadja, de egy lelket sem látok, mígnem végre oldalba üt egy rendőr.
– Ne ácsorogjon itt az úr! Mit akadályozza a közlekedést? Menjen vagy jobbra, vagy balra!
Elódalogtam a kis kofferemmel. Kiértem az utcára, ahol közömbösen jött-ment a tömérdek ember. S én ott álltam idegenül.
Talán nem tudták, hogy jövök. De hisz előre értesítettem a városi tanácsot. Már most mitévő legyek? A városházára menjek?
Ilyenkor éjjel? Úgysem találnék ott senkit.
Végre is elhatároztam: no semmi, a legközelebbi vendéglőbe szállok s holnap megyek majd át a számomra rendezett szállásra, mindenekelőtt pedig korán reggel értesítem a polgármestert, hogy itt vagyok szállva.
Reggel el is küldtem a levelet, vártam a szobámban egész délig, de nem jött sem küldöttség, sem válasz.
Délben lementem ebédelni a közös étterembe s ezzel az utolsó pénzem is elfogyott.
Hanem iszen majd mindjárt vége lesz minden bajnak.
Hasztalan reménykedtem. Uzsonna felé volt már s még semmi jel. Leszaladtam nagy nyugtalanul a kapushoz, nem keresett-e valaki?
Csak a vicekapus volt ott.
– A főkapus – így szól a vicekapus – kiment az utcára az ünnepélyességeket nézni.
– Miféle ünnepélyességeket?
– A Budavár visszafoglalását.
– Hát már megkezdték?
– Most vonulnak be az uraságok a »Redout«-ba.
– Tyüh! Nekem is ott kellene lennem. Merre van az?
– Menjen az úr balra, abba a szűk utcába, onnan jobbra, onnan rézsunt, onnan megintelen balra és akkor odajut egy nagy házhoz.
Számos kérdezősködés után odajutottam a »Redout«-ba, ahol olyan forróság volt, mintha Budavár bevétele óta mindig fűtötték volna a termet.
Sok fényes öltözetű úr volt ott. A legkülönfélébb katonai uniformisok kiállítása. Polgárok frakkban, magyar urak mentében, kardosan.
Egy nagy fekete bajuszú úr beszélt valamit egy álló óráig. Utána egy rőt bajuszú úr beszélt megint egy óráig, azután egy nyírott bajuszú vette át a szót, az is egy óráig beszélt. Bizonyosan valami szokásos vallási imádkozások lehettek, amit ez urak beszéltek, ti. általánosan ismert imák, mert egyetlen ember sem hallgatott rájuk.
Elöl a király ült, nagy életuntságban. Majdnem olvasni lehetett az arcáról, hogy a lemondás gondolatával foglalkozik – azon esetre, ha még egy negyedik embert is végig kell hallgatnia… Látszott az izzadó homlokán, hogy milyen nehéz a korona…
De szerencsére nem volt többféle bajusz a társaságban, miután tehát a három különféle bajusz megszűnt mozogni, vége lett az ünnepélynek.
Szívem hangosan megdobbant. Most következik már az én föllépésem. Megkértem a mellettem álló urat, hogy mutasson be a polgármesternek.
– Kicsoda ön?
– Brilson Nordin, a »széleskardú«, Brilson lovag ivadéka – mondám kevélyen.
– Elég különös név – szólt az idegen –, azonnal bemutatom önt.
S egy tüskés hajú, apró szemű, jól táplált úrhoz vezetett.
– Ez a polgármester úr.
– Én Brilson lovag a »széleskardú« ivadéka vagyok – mondám magamat meghajtva.
– Hm, – szólt a kövér emberke, aztán jól megnézett, majd a saját kardjára vetette apró kékes szemeit. – Hm, – mormogá még egyszer… – Szép, igen szép. – (Megtörülte a homlokát). Valóban szép, hm…
S ezzel melegen megrázta a kezemet és hátat fordított.
Teremtő isten, hát csak ennyi? Hát ezért a kézszorításért kellett nekem idejönni Norvégiából? Szegény dédapám, hát érdemes volt ezért meghalni?
Szomorúan tántorogtam vissza a szállodába. Pénzem nem volt, nem vacsorálhattam. Ott a szállodában beszélték. hogy holnap nagy bankett lesz.
Hátha, hátha… Mint édes remény-csillám ragyogott előttem a másnapi ebéd. Mert éhes voltam, átkozottul éhes.
Egész nap vártam a meghívást a szállodában. Se nem reggeliztem, se nem ebédeltem megint. Ott ültem a díványon, hallottam az órák ütését egy darabig, mígnem estefelé összerogytam az éhség miatt s nem emlékszem többé semmire, aléltan feküdtem egész szeptember negyedikéig.
Ami azután történt, azt már csak a korcsmárostól tudom, akinek tudomására jutván, hogy eszméletlenül fekszem, orvosért küldött.
Az orvos megnézett, konstatálta, hogy életemhez határozott remény van, mert nincs más bajom csak az éhség (mintha az »csak« volna).
Ennem adtak s kevés idő múlva eszméletre tértem: – Kicsoda ön? – kérdé az orvos.
– Nevem Brilson Nordin.
– Mi járatban van?
– Jelenleg a főváros vendége vagyok.
Befejezés
Eddig tart az »ivadék« elbeszélése.
Szégyen, ami szégyen, de meg kell vallani, hogy az, ha tán költve volna is, félig sem tréfa.
Az ünnepélyek oly botrányosan és tapintatlanul voltak rendezve, hogy azokat a kutyándi magisztratus is szégyellhetné. (A kassaiak most már Budapestre is küldhetnek egy példány »Nem illik«-et.)
Nem tudom, ki rendezte az ünnepélyeket., de akárki rendezte, föl nem teszem róla, hogy fösvénységből történt az ivadékok kihagyása az ebédről.
Mert hiszen azokon a hantokon, amiket a harcoló ősapák vére megfestett, kétszáz év óta már teremhetett annyi búza, amiből kitelnék néhány karaj kalács, az ivadékokat megkínálni…
Hanem én jószívű ember vagyok és a kevésbé terhelő kombinációt veszem; én a hiányos történelmi ismereteknek tulajdonítom a rendezők botrányos eljárását.
Ők nyilván azt hitték, hogy a törökök kiéheztetésével lett a budai vár bevéve.
S most szimmetriából az ivadékokat éheztették ki a történelmi igazságszolgáltatás kedvéért.
Aztán meg az is valami, hogy így legalább igaza lett Ingrid nagynéninek.
