A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
[nov. 7.]
Aesopus híres bárány-farkas meséjének nem egyhamar akad olyan hű kópiája, mint a Kaulbars dolga Bulgáriában. E hírhedt politikai agent provocateuré volt a legközelebbi hét is.
Annyira vitte, hogy kezd már rokonszenves lenni. Mert egy ember annyit mer és egy hatalom, aki ilyen modorban bánik el Európával, aki a gyerekes vásottság minden fogásaihoz hozzányúl anélkül, hogy elröstellné magát, már nem annyira gyűlöletre, mint inkább bámulatra méltó. Mert a szemtelenség is virtussá válik bizonyos fokon túl. Hanem annál szánalmasabbak a többi diplomaták, kik bamba képpel nézik a kellemetlen fejleményeket s ha egy-egy fricskát kap valamelyik, siet magára disputálni, hogy az neki nem fáj.
És még ezek közt is, ha legmulatságosabb a török, bizonyosan a legmizerábilisabb az osztrák diplomácia: itthon messziről fenyegeti a muszkát, de ott, ahol közel van hozzá, bánatos töprengésekbe merül, és még Tirnovába is óvakodik elmenni.
Azért-e, mert nem mer?
Vagy valami más okból?
Ne is kérdezzük, mert választ úgysem kaphatnánk.
Az öreg Pulszky már megpróbálta, azt kérdezte egyszer egy külügyészünktől:
– Ugyan mondja meg nekem excellenciád, hogy az osztrák diplomácia ostobasága taktika-e vagy csak egyszerű tünet? Mert ha taktika, akkor semmi kifogásom ellene.
Természetesen az öreg Pulszky sem kapott választ.
Mind jó volna az végre, csakhogy ha már alázatosak vagyunk, hát legalább ne kerülne pénzbe. Ennek van értelme.
De amikor úgy viseljük magunkat, mintha lakájok volnánk, de úgy költünk, mint gavallérok, az már szomorú.
Ez a »modor« is igazolt, amit az osztrák diplomácia követ, de amellett nincs szükség hadseregre, csak jó hajlékony hátgerincekre.
A hadsereget küldjük haza, s legyünk alázatosak. A pénzt pedig, amit a hadsereg fölemészt, rakjuk élire.
A külzavarokat katona nélkül is el lehet igazítani, ha az ember mindenbe »belenyugszik«.
Ha pedig itthon támadna meg bennünket valaki, pénzen fogadunk hadsereget, aki megvédelmez.
*
Csakhogy idehaza kevély ám a mi diplomáciánk. A »székely külügyminiszter« (Kálnoky de Kőröspatak) olyan arccal és olyan kardcsörtetéssel jött le e héten a delegáció német részével Budapestre, hogy az ember majdnem bátornak kezdi tartani.
A két elnök beszédéből is kicsendült, hogy komoly a láthatár.
Az összes európai sajtó a harcias szellemet látja megnyitó beszédeikből, melyek közül a Tisza Lajos grófét találja kiválóan ügyesnek a francia sajtó, aminthogy az is volt.
De az adózó népek világosabban látnak a külföldi sajtónál, ők is érzik a »fekete felhőket a láthatáron«, de azt is érzik, hogy erre egy nagy pénzesőnek kell következnie, de nem a láthatárról.
És azt is érzik, hogy minden delegacionális kardcsörtetés dacára Oroszország okkupálni fogja Bulgáriát, Ausztria pedig okkupálni fogja a polgárai zsebét.
A delegációban lesz ugyan egy kis szóbeszéd, hihetőleg Andrássy Gyula fog egy kicsit évelődni a kedves utódjával, és Grünwald Béla lép ki szűzi lándzsájával a küzdtérre, de a vége mégiscsak az lesz – hogy mindent megkapnak, amit óhajtanak.
Ahogy mi is mindent megkapunk, amit nem óhajtunk.
De ne haragudjunk a diplomáciára, olyanok szegények, aminőknek születtek, ők nem tehetnek róla.
És a végén, ami rossz történt a világon, azt még eddig mind okos emberek csinálták.
Hátha utoljára is éppen a mi diplomáciánk működése talál valami jóra kiütni.
*
Aztán van ám nekünk egyéb bajunk is ezen a héten.
A mérges daganat, mely az operaszínháznál gyűlt, most végre kifakadt.
Tisza Kálmán maga is azt hozta fel tavaly argumentumnak az operaszínház fenntartása mellett (s valóban az is a legjobb argumentum), hogyha valami idegennyelvű ember vetődik Pestre, hát legyen hová elmennie vacsora előtt.
De a kolera közbejött, idegen nem jött, kiállítás se volt, zsidónk pedig nem lévén elegendő (Hiába rázza fejét t. Istóczy képviselő úr!), az Operaház nagyon kevés látogatóval dicsekszik.
De azért az Operaház mégis úgy költ, mintha ott künn a kapunál nagy emberrajok verekednének a jegyekért.
Ebből következik, hogy az Operaház pénztára is üres. A költségvetés mogorva arccal emlékezik meg róla.
Beállott a legkomolyabb pillanat. A publikum kezd sopánkodni: hogy verekedni való pénzünk még akad a delegáció számára, de eldalolni való pénzünk már nincs. Kezdik itt-ott komolyan fölvetni azt a tervet, hogy talán ki kellene adni bérbe magánvállalkozónak.
Az új intendáns, kinek egy év óta még nem volt elég ideje reformot keresztülvinni, elkezdett most már komolyan gondolkozni.
– Lássuk csak, mit lehetne tenni? A kormánynak a deficit ellen van kifogása, a közönségnek Erkel ellen. Világos, hogy most már valamelyiktől a kettő közül meg kell szabadítanom az Operát.
Az intendáns a könnyebbiket választotta: Erkel megy, a deficit marad.
Ami egészen jó intézkedés tőle, mert Erkel nélkül jobban lehet bérbe adni.
*
Egyéb nagy dolog aztán ezen a héten nem is történt. Minden a szokott kerékvágásban ment, még postalopás is volt. Amit mindenki természetesnek talál.
