A NEMZET SZÁJA
A NEMZET SZÁJA
(Politikai triccs-traccs)
Egy németországi falusi vendéglőben, ahova a zápor bekergetett a múlt héten, egy muszka emberrel töltöttem egy estét. Öregember volt már, tisztes ősz hajjal, végtelenül intelligens kinézéssel, úgy nézett ki, mint egy próféta. Lábait keresztbe rakva teázott és cigarettát szítt. Egy darabig hallgatagon kéjelgett, orrán keresztül bocsátva ki a füstöt, azután megszólított töredezett németséggel:
– Hova utazik, uram?
– Haza, Magyarországba – felelém.
– Szép ország – szólt elmerengve.
– Volt ön ott?
– Harcoltam ott.
– Nálunk?
– Igen, 1849-ben.
– Ah, ön hát orosz?
– Az vagyok, uram, bármennyire sajnálom is, hogy az önre kellemetlen. Tudom, mennyire gyűlölnek önök bennünket.
– Nem lehet tagadni.
– Pedig lássa, jó volna tagadni. Önöknek meg talál az ártani, hogy olyan nagyon sokat politizálnak.
Lesütöttem a fejemet.
– És hogy olyan szabadon nyilvánítják a véleményüket.
– Hja, már mi azt úgy szoktuk.
– De minek akkor is, ha arra semmi szükség nincsen?
– No, ebben van valami.
– Lássa, én figyelemmel kísérem a magyarokat, mert én nagyon megszerettem őket, rokonszenvezem velök. Ösmerem a karakterüket. Én azt is tudom, amit talán ön sem tud, hogy az az irántunk való gyűlölet is csak úgy a felületen van, egy másforma szellőcske lefújja, önöknek csak a nyelvük jár. Pedig az volna a helyes politika, hogyha valóban éreznék is a gyűlöletet, akkor sem kellene róla beszélni. Vigyázza meg, amit jövendölök. A magyar nemzetet a nyelve fogja tönkre tenni.
– Lehet, de olyan értelemben, hogy nem egy nyelvet beszél.
– Éppen nem. A szó szoros értelemében veszem a nyelvet; a sok hiábavaló kiabálást.
– Ej, ej, uram! Ön talán mégis túlságosan keserű ma.
– Egy cseppet sem. Kimagyarázom magamat. Lássa önök örökké koccintgatnak és barátkoznak és önöknek még sincs széles e világon egyetlen barátjuk sem.
(No, ez bizony igaz – sóhajtottam fel magamban.)
– Pedig önök mindenkit fölkarolnak, mindenkiért lelkesednek, mindenkit megéljeneznek. Vegyük csak a legutóbbi időket. Megéljenezték két évtized előtt a poroszt, egy évtized előtt a törököt, tavaly megéljenezték a csehet. Megéljenezték a szerbet, az alig múlt hetekben megéljenezték a bolgárt. Nos, hiszen mindenkit megéljeneztek. Miért ne érhetném meg, hogy egyszer az oroszt is meg fogják éljenezni.
Gunyorosan nevetett, mialatt én tagadólag ráztam a fejemet.
Majd így folytatta nyugodt, csendes hangján:
– Már most elemezzük, mit érnek hát azok az önök éljenei és mit eredményeznek. A törököt éljenezték, de aztán segítették őt megverni, hát most ezért a török haragszik önökre.
– Hm – mondám kényelmetlenül feszengve.
– Megéljenezték a franciát s ezalatt szövetséget kötöttek a porosszal ellene, hát a francia is haragszik ezért és a porosz sem rajong önökért.
– Hm…
– Megéljenezték tavaly a szerbet, ezért megharagudott a bolgár önökre…
– Hm…
– Az idén megéljenezték a bolgárt és ezért most már a szerb haragudott meg, de a bolgár sem békült ki.
Pironkodva húzódtam össze székemen.
– Hát már most azt kérdem én önöktől, mi hasznuk van abból, hogy önök minduntalan belekiabálnak a politikai események közé?
– Semmi.
– No lássa. Még akkor is nagy káruk lenne belőle, ha okosan kiabálnának. Hát még így, mikor nem is kiabálnak okosan. Önöknek a nyelvük lesz a megölő betűjük…
Éreztem bár, hogy igaza van a muszkának, mégsem akartam mentség nélkül hagyni a dolgot és mintegy enyhítésképp hoztam fel:
– Igaz, igaz, de ami a diplomáciánkat illeti, az ellen nem lehet kifogása: az csak elég hallgatag.
– No, ezt jól adja – kacagott fel a muszka –, hiszen ez a másik baj. Önöknek kellene hallgatniok s neki kellene beszélnie.
