AZ EMBERISÉG KOMÉDIÁJA
AZ EMBERISÉG KOMÉDIÁJA
(Külügyi legenda az égben)
Szent Péter roppant elunta magát odafent s azon óhaját fejezte ki az Úr előtt, hogy szeretne egy kicsit lemenni a földre.
– Ugyan kérlek, minek az – mondá az Úr –, hiszen eleget jártál lent a fiammal annak idején. Voltál már minden, kecskepásztor, kovácslegény, csősz s mondhatom sok bolondságot csináltál.
– Igaz, sokféle alakban megfordultam akkor lent, de hírlapi reporter nem voltam. Az szeretnék lenni ez egyszer.
– No, hát nem bánom. Eredj le. Látom a furfangodat. Megöregedtél, Péter és már te se akarsz gyalog járni. Azért kívánkozol hírlapi reporternek, hogy ingyen vasúti jegyet kaphass.
Péter átadta a kulcsokat egy aprószentnek, s ő maga átmaszkírozta magát reporternek a Futtaki kéznél levő arcképe nyomán.
Az Úr ekkor így szólt hozzá:
– Útiköltséget nem adok, hanem itt van három gallér, amennyivel a reporterek szoktak utazni. Ha az egyik gallért, a leállót felveszed, megnyílik előtted minden ajtó; ha a másikat a felállót veszed fel, belátsz mindenkinek a veséjébe; ha pedig a harmadikat a kivágottat veszed fel, olyan ötletek és hazugságok jutnak az eszedbe, hogy azokkal minden bajból kivágod magad.
Így felkészülve leszállt Péter a földre, de itt már sehol sem találta a nyomait a kétezer év előtti jó állapotoknak s mindjárt az első napon kénytelen volt zálogba adni a harmadik gallért, a kivágottat, amelyből ötletek és különféle hazugságok jutnak eszébe a viselőnek. Egy diplomata adott neki érte ezer frankot.
Egy hétig tartott a pénz, vígan élt addig Péter, utazott, élvezett, barátkozott, disputált az emberekkel, de a második héten az első gallért is, a leállót, kénytelen volt elzálogosítani. Arra is kapott ezer frankot egy betörőtől.
Nem maradt már más, csak a középső gallérja, amellyel az emberi vesékbe láthatni.
– Hát ezt valjon kinek sütöm el? – töprengett Péter, mikor ismét elfogyott a pénze. – Már én úgyis eleget láttam vele!
Elvitte Bismarckhoz. Hátha az megvenné. A herceg megnézte a gallért és így szólt:
– Az egész ingem ebből a matériából való.
Fogta magát, átment vele Konstantinápolyba, hogy a portát kínálja meg vele.
– Édes fiam – mondá a szultán –, hagyjatok engem pihenni. Örülök, ha semmit se látok.
Péter itt sem csinált hát vásárt, hanem még egy reménye volt, hogy talán Bécsben süti el a gallért. Mert ott volna rá a legtöbb szükség.
Útra kelt tehát s ott fölajánlotta a kormánynak a csodagallért, amellyel a vesékbe fognak látni.
– Hm – mondá a kormány feje –, a gallér sokat ér s meg is adnók érte az ezer frankot, hanem hát annak formái vannak; először tegye az úr az ajánlatát írásba és tegyen az írásra ötven krajcáros bélyeget, akkor azután ha körösztülmegy az iktatón és osztályokon, a minisztertanács elé kerül az ügy, ha a minisztertanács is helyeselni fogja, ősszel a delegációk elé lesz terjeszthető az adás-vétel s azzal átesik az első stádiumon…
– Elég! – kiáltá szent Péter ijedten kirohanva s minthogy nem volt egy veszekedett garasa sem, kénytelen volt még aznap visszasétálni az égbe.
Alighogy híre terjedt ott fönn, hogy az öreg megérkezett, kíváncsi tömegek fogták körül, akik mind tudni akartak valami földi pletykát, sőt maga az Úr is rögtön hívatta színe elé.
– Nos, Péter, mit tapasztaltál odalent?
– Rossz világ, uram. Hiba volt, hogy kétezer év óta magára hagytuk. Nagyon szomorú dolgokat mondhatok. Föl van ott fordulva minden, a fogalmak teljesen megváltoztak és az elmék egészen elferdültek.
– Lehetetlen – mondá az Úr.
– Úgy van, uram, hidd meg. Az isteni szikra, melyet az emberben teremtésekor felgyújtottál, kialvóban van.
– Péter, te túlzol. Az emberiségnek fejlődni kellett az én számításom szerint.
– Süllyedt, uram. Átkos iga alatt nyög.
– Te Péter, te az »Egyetértés«-nél voltál reporter…
– Nem, én végigjártam az országokat, népeket és egész tárgyilagosan belenéztem a vesékbe.
– Hát mi annak az oka, hogy az emberiség visszafejlődött? Természetesen a régi frázis… hogy a királyok.
– Valószínűleg – mondá Péter –, legalább részben ők tették ilyenekké az embereket.
– De hisz a nép ma már nem tűrné az efféle királyokat.
– Nem tűrné? A nép ostoba, uram! Tégy próbára, kérlek, s meglátod, mennyire igazam van.
– Legyen kívánságod szerint. Van tán valami terved?
– Van. Utazásomban láttam egy fiatalembert, aki egy szűk cellában elméjétől megfosztva él és dühöng. Szegény beteges feje tele van hóbortokkal. Engedd kérlek, uram, királlyá lenni ez őrültet.
Furcsa kívánság – szólt az Úr –, hogy oly valakit tegyek milliók fejévé, aki a saját fejével sem bír, de ám legyen!
– De még ez nem mind – folytatá Péter –, megismertem egy lángeszű fiatalembert is, királyi termettel, királyi szívvel, fennkölt gondolkozással. Tedd kérlek ezt is királlyá, uram.
Az Úr elgondolkozott s aztán így szólt:
– Az egyik Wittelsbach Ottó, a másik Battenberg Sándor. Mind a kettőnek megadom a módot trónra jutni. A többi függjön a néptől. Ám lássuk majd, mi sül ki belőle.
*
Amit az Úr ígért a legendában, megtörtént – de aztán sokáig szó sem fordult elő a Péter utazásáról. Az Úr nem hozta elő sohasem, maga Péter meg örült, ha nem feszegetik, mert a két gallérral nem tudott volna beszámolni.
Végre azonban mégis eszébe jutott az Úrnak kérdést intézni az öregnél:
– Nos, Péter, mi van a két herceggel? Vannak-e földi híreid? Kifejlett-e már a dolog valamennyire?
– Oh, Uram, hát nincs tudomásod róla, hogy az őrült királynak hűséget esküdött az ország és azóta ő uralkodik?
Az Úr roppant csodálkozott ezen.
– Megfoghatatlan! No és mi lett a lángeszű fejedelemmel?
– Palota-forradalmat csinált a népe, és a diplomácia megegyezésével is megfosztotta a trónjától.
– Megfoghatatlan! – ismétlé az Úr. – Igazad volt, öreg. Az emberiség visszafejlődött. Úgy nézem, hogy egy új özönvízre van szükség. Nem tudom, van-e hozzá elég vizünk… Eredj, nézd körül egy kicsit a vízvezetéki csapokat.
