V. Az isten szomszédja
V. Az isten szomszédja
Gmundenben eleven élet pezsgett ez idő szerint.
Az imént lefolyt politikai nézőjáték személyzete ugyanis nagyrészt e környéken volt összegyűlve. Albrecht főherceg itt tartózkodott s innen járt át Ischlbe. Edelsheim-Gyulayné asszony a Hotel Belvue-ben üdült. Egymást érte a sok hír a különben csendes ischli udvarból. Míg végre egy délelőtt megtudta a bárónő a penzionálást s rögtön útra kelvén, maga vitte meg a Hiób-hírt Budára.
Én akkor azt mondtam a meglepő eseményre:
– Le hagyom a nyakamat vágni, hogyha ez igaz.
És ha az efféle dologban szaván fognák az embert, négy nap múlva már nyak nélkül mentem volna át Hallstadtba, mert ötödnapra megjelent a lapokban a legfelsőbb kézirat.
Gmunden fölséges hely s megvallom, szerettem volna ott időzni tovább is, de ez időben, fájdalom, minden ott tartózkodó emberről azt hitték, hogy Bayreuthba, az előadásokra van erre átutazóban.
S hogy én e gyanú alatt éljek – azt ki nem bírtam tovább négy napnál.
Átmentem tehát Hallstadtba. Útközben egy magyar tudóssal ösmerkedtem meg, aki, amikor elpanaszoltam, hogy mennyi pénzembe került az út, nevetve jegyzé meg.
– Az okos ember minden úton pénzt talál.
– No, én sokféle úton mentem, de pénzt egy helyütt sem találtam.
– Hüm, mert ön naiv ahhoz. Lássa én még minden utamat megfizettettem.
– Mert ön bizonyosan hivatalból utazik.
– Nem én.
– Akkor érthetetlen előttem.
– A nemzet visszatéríti költségeimet.
– A nemzet?
– Nos igen. Mire való egyébre a nemzet? Ez a legnagyobb balek, uram.
– Még kevésbé értem önt.
– Lássa, fiatal barátom, én minden ilyen úton találok néhány ócska tárgyat, amit megveszek egypár márkáért s aztán ezerekért sózom el otthon. Az egyiket a múzeumnak, a másikat a képtárnak és ennek vagy amannak a gyűjteménynek. Harmadéve egy Murillo-képet vettem meg Hollandban, negyedéve egy római vázát. Hüm… érteni kell a csíziót, fiatal barátom.
– Igen, ha olyan tárgyra akad az ember!
Gúnyosan ütött hátba a nagy széles tenyerével.
– Akad? Dehogy akad. A pokolba akad. Vannak is olyan tárgyak! Azt hiszi ön, hogy Murillo mindennap festett egy képet, hogy minden turistának legyen mit megtalálni? S hogy a rómaiak minden vasúti állomáson ott felejtettek egy vázát a mi számunkra? A római vázák nagy részét már a római szobaleányok törték össze takarítgatás közben.
Ennek a diskurzusnak volt rám annyi hatása, hogy mikor Hallstadtban kiszálltam egy órára, minden régi dolgot figyelmesen néztem meg.
A templom mellett egy igénytelen parasztház áll e felirattal:
Köszöni, uram, Hans neked
Hogy a szomszédod ő lehet.
Hogy a szomszédod ő lehet.
(Hans ugyanis az istennel tréfálgat e versben, ami mégis szertelen vakmerőség egy osztráktól.)
Amint tovább nézem a csinos kis házikót, hát látom, hogy az udvaron áll maga a gazda is, egy igénytelen órára éppen akkor igazítván a pondust.
Köszön az öreg és elkezdi a csónakjait kínálni, miközben észreveszem az egyszerű faórán az 1680-ik évszámot.
– Miféle óra ez? – kérdém.
– Ócska jószág – felelte az »isten szomszédja« s mutatja a belsejét. Az óragépezet, a kerekek, hengerek mind fából vannak.
– Jól jár?
– Nagyon jól jár.
– Furcsa egy óra.
– Még a nagyapám hozta valamikor Svájcból.
– Hogy adja ide?
– Mit ad érte az úr?
– Öt forintot.
– Tessék elvinni – szólt az isten szomszédja feltűnő örömmel.
Rögtön szereztem egy kis faládát, becsomagoltuk, kifizettem az öt forintot és elvitettem a vendéglőbe.
– Tudja mit – mondám a parasztnak a kapuból visszafordulva –, tizenöt forintot is megadtam volna érte.
Mire ő is kijött az utcára és utánam kiáltott:
– Tudja mit, egy forintért is od’adtam volna azt az órát.
Nem tudom, melyikünknek volt igaza.
Most már Pulszky Ferencre bízom a többit… aki hivatva van, hogy nehány ezer forintért megvegye a becses példányt a nemzet számára.
