VIII. A regens-herceg
VIII. A regens-herceg
Vigye el az ördög azt a müncheni kupaktanácsot, hogy elrontotta a dolgomat…
Egy meleg cikket akartam írni a regens-hercegről, hogy milyen derék ember és mennyire szereti a magyarokat, de ezt most már senki sem hinné el, mióta a müncheni tanács visszautasította Budapest meghívását a kétszázados emlékünnepre, azzal a neveletlen kifogással, hogy itt gyűlölik a németeket.
Hát most már kihagyom a regens-herceg magyar szimpatiáit (mert vagyok olyan művelt ember, hogy nem keverem a tisztelt magisztrátust ellentmondásba a fejedelmével), hanem egyet-mást mégis megírok, amit egy magyar szolgájától hallottam.
Ez Dankó Ferenc, szeredi születésű ember, aki a katonasorozás elől szökött meg ezelőtt ötven esztendővel, de később mégis katona lett a bajor seregben s parasztfiúból egész hadnagyságig vitte, majd mint afféle házfelügyelő került Luitpold herceghez s most is ott él csendesen, nyugalomban az öreg hercegnél a nagy kopott sárga házban. »A sors úgy akarta, hogy vén napjainkra hatalomra kerüljünk« – mondá, de azért a ronda sárga házat most sem hagyták el, pedig ott kong a sok ragyogó királyi palota és kastély üresen.
A Rathskellerben ösmerkedtem meg az öregúrral (már ti. nem a regens-herceggel, hanem Dankóval). Feltűnt neki a magyaros németségem, megszólított hát magyarul. Nekem pedig feltűnt a különös magyarsága.
– Hova való az úr?
– Idevaló vagyok.
– Hol tanult meg magyarul?
– Odahaza, Szereden.
S elbeszélte, hogy ötven év előtt hagyta el az országot, azóta sohasem volt otthon. Egyszer húsz év előtt levelet írt a Szereden lakó öccsének, de nem kapott rá választ. Alkalmasint meg volt az már akkor halva.
– Csoda, hogy annyi idő alatt nem felejtett el magyarul.
– Egy magyar bibliát hoztam el magammal s abból olvasgatok ötven esztendő óta minden áldott nap.
Igaz is, hogy egészen úgy beszélt, ahogy a régi biblia. Tele volt az előadása »valá«-val és más ósdi szavakkal. Csupa gyönyörűség volt egy múlt századbeli eleven emberrel diskurálni.
A sörtől megeredt a nyelve s eldicsérte urát, a regens-herceget, hogy milyen jó ember, milyen egyszerű, azt hinné az ember, hogy egy márka nincs a zsebében.
Az egyik útitársam vérszemet kapott ez előadásra s minthogy nagyon szerette volna a Lajos király kastélyait látni, elhatározta, hogy elmegy másnap a regens-herceghez és engedélyt kér tőle, ha olyan jó ember. Mert még a múlt hó elején nem lehetett más módon a kastélyokba jutni.
Én azt hittem, hogy Dankó uram is nagyít, mint minden kiszolgált katona, és mikor útitársam másnap bement a regens-herceg házának kapuján tudakozódni, legalább is azt hittem, hogy jól összeszidja és elkergeti a portás.
– Lehet-e audienciát kapni őfenségénél? – kérdé a portástól.
– Lehet.
– Mikor?
– Hát menjen fel hozzá most – vélte a portás.
– És hogy’ kell odamenni, kérem?
– A maga lábán – kedélyeskedék a portás. – Csak menjen fel az emeletre.
– De kérem, ki mondja meg, hogy mit tegyek, merre menjek?
– Majd lesz valaki odafönn, szobaleány vagy komornyik, aki megmondja, melyik szobában van.
Úgy is volt; minden ceremónia nélkül bejutott az öreg herceghez s az megadta az engedélyt a kastélyok megnézésére: »a magyaroknak – mondá – készséggel teszek szívességeket, noha a kastélyok most még nincsenek kellő rendben«.
A regens-herceg esténkint egyedül sétál az utcákon, mint bármely más polgár. Szóba ered az emberekkel, tüzet kér az idegenektől a szivarját meggyújtani. Eljár az atelierek-be, festőket ebédre invitál, az antikváriusoknál órákon át elidőzik.
De mindez nemigen tetszik a bajoroknak. Nem rokonszenveznek Luitpolddal. E nép, éppen azért, mert őbenne hiányzik minden rendkívüliség (kivévén, hogy rendkívül issza a sört) a rendkívüliséget szereti királyaiban.
Egy olyan királynál, aki köztük jár, jobban tetszik nekik az olyan, aki a házfödelen csónakázik.
…Bolond vármegyében hadd legyen bolond a vicispán is.
