A T. HÁZBÓL [febr. 19.]
A T. HÁZBÓL [febr. 19.]
Az ellenzék udvarias volt tegnapelőtt; nem engedte szóhoz jutni magamagát Pauler miatt; ma pedig Szapáry grófot nem engedte szóhoz jutni Győry miatt. Így kvittelte le a túlságos lojalitást túlságos udvariatlansággal.
A dolog úgy történt, hogy Győry Elek, kit az elnök Győry Vilmosnak szólított (mert csak az imént csörtetett be a lutheránus papválasztásról s még egyre zsibongott feje az ottani nevektől), csinos beszédet tartott a saját illetékügyi törvényjavaslata mellett.
Egy kicsit hosszú volt a beszéd, a pénzügyminiszter elunta és elfordult a Ház délnyugati része felé.
Szapáry alapjában rokonszenves, mondhatni kedves arcú és modorú ember, de van benne egy kis Keglevichizmus. Szereti éreztetni kicsinylését. S ez az ő előkelő gesztusaiban szemmel látható kifejezést nyer. Mindössze egy mozdulat, egy fitymáló kézintés, egy gúnyos vagy lenéző mosoly, egy ajkbiggyesztésre van szüksége, hogy megértesse magát. Igazi arisztokrata. Jobban tud beszélni az izmaival, mint a nyelvével.
Feledékenységét a híres »nem emlékszem«-mel bebizonyította ugyan tavaly a zászlókérdésben, de egyet nem tud felejteni, hogy az ő neve Szapáry.
Pedig tulajdonképp az ő nevén homály van. (No no, ne tessék megijedni.)
Ez a homály meg is lesz a nevén mindaddig, míg a világhistória ki nem nyomozza, Szapárynak kell-e írni, ahogy a Házban mondják, Zápárynak-e ahogy a kaszinóban mondják, vagy Szaápárynak, esetleg Száaparynak, ha ugyan nem Száparynak.
És amíg ez nem lesz kisütve, addig a mi különben népszerű kincstárnokunk nem lehet egészen nyugodt.
A nyugodtsághiány okozta mai elfordulását is a Győry beszéde alatt, s ezen elfordulás okozta azt a fordulatot, hogy a különben unatkozó, elszontyorodott Ház zajongással rázatott föl szendergéséből.
Győry Elek után ő állott fel:
– Nincs joga szólani – kiáltá Csanády.
– Eláll! – hangzott viharosan az ellenzéki padokról.
Péchy közbeszólt, hogy igenis van joga beszélni. Szapáry beszélni kezd, de nem hagyják. Nőttön nő a lárma. A padok alatt dörömböznek. Egy rikácsoló hang közbesivít: »Nem akarta meghallgatni Győryt, mi sem hallgatjuk meg őt.« Az elnök vadul rázza a csöngettyűt. Szapáry nyugodtan nézi a fölkavart hullámokat. Tisza merengve rágja a bajuszát.
– Nem hallgatjuk meg, mert nincs joga szólni! – hallatszik ismét ingerülten.
Péchy megmagyarázza, hogy van.
– Az mindegy – ismétli az előbbi hang –, akkor sem hallgatjuk meg, ha joga van.
Már majdnem rakoncátlanságba megy át az ellenzék magatartása. Az elnök elsüti az utolsó töltést is, mellyel még rendelkezik:
– Figyelmeztetem önöket a tanácskozás méltóságára.
Az sem használ. Ezzel pedig ki van merülve az elnöki arzenális.
Mert megvan ugyan még az »elnöki megrovás«, de hát kit rójjon meg, mikor az egész fejerdő mozgásban van? Aztán ki fél az elnöki megrovástól?
Még Angliában is azt kiáltotta a megrovással fenyegetőző speakernek az egyik képviselő:
– No bizony, hát mi bajom lesz, ha megró is az elnök úr?
– Azt csak az Isten tudhatja – felelte kedélyes kenetteljességgel az elnök.
Hanem magának Szapárynak eszébe jutott valami, amivel kifogott rajtok:
– Jól van, tisztelt Ház, leülök szép csendesen a helyemre és megvárom, míg a zaj lecsillapszik.
S egy olyan ember türelmével, aki ráér várakozni, rémítő nyugalommal ült le a zsöllyéjébe, kihúzván óráját, mintegy ki akarva fejezni: »Hiszen még elég időnk van!«
Ez hatott. Az ellenzék elnémult s ő megszólalhatott. Talpraesett beszédben mellőzni kérte a javaslat tárgyalásra való kitűzését.
Név szerinti szavazás döntött az ügyben.
Én éppen a szavazás alatt érkeztem a karzatra, s legelsőnek üti meg fülemet egy ismerős hangtól származó »igen«.
Szent Isten, mi történhetett? Vége van a szegény árva hazánknak!
Nehány percig ültem ott sóbálvánnyá váltan, míg egy huhogó dacos »nem« rázott fel ismét álmélkodásomból és egy nagyobba vetett.
Káprázat-e, álom-e, hisz ez Prileszky Tádé.
Végre aztán könyörültek rajtam szomszédaim és elmagyarázták, hogy nem kormányjavaslatra, hanem a Győryére folyik a szavazás.
– Ah úgy? – mondám magamban s csendes megelégedés érzete fogott el, hogy minden úgy van, ahogy tegnapelőtt elhagytuk.
