III. Aki nem akar üres padoknak beszélni
III. Aki nem akar üres padoknak beszélni
Boda Vilmos így kezdte beszédét: engedje meg tisztelt Ház, hogy »egyszerű államférfiúi éleslátásommal« némely észrevételeket tegyek – de már folytatni ilyen jól nem bírta, alig várták hát, hogy abbahagyja.
Abba is hagyta csakhamar, hanem az éles látása e tekintetben nagyon is egyszerű volt, mert a gyors abban hagyással nagy keserűséget okozott szomszédjának, Margittay Gyulának.
Nem azért, mintha az élvezetet talált volna a Boda beszédében, de mert ő volt a következő szónok.
A »következő szónokság« pedig a legrosszabb állapot a világon. A következő szónok tűkön ült az előtte való szónok beszéde alatt. A félelem, mint valami hideg béka mászkál a hátgerincén. Lába megzsibbad, homloka ég. A szíve táján valami sajátszerű bizsegés támad, a füle zúg, csodálatos távoli hangok hallatszanak, homályosodó szeme előtt megkápráznak a tárgyak. A magasból egy kéz látszik leereszkedni, amelyik integet neki a mutatóujjal, hogy »ember vigyázz«. Hallucinációk és víziók gyötrik irtózatos különféleségben, gyorsaságban, egymásután. Valami gonosz dzsin megragadja hátulról a fejét és addig rázza, csobogtatja, míg az egész benne levő beszédet összezavarja. Érzi, hogy egy szót sem tud már belőle s eközben a jegyző olvassa síri hangon:
– Margittay Gyula!
Margittay Gyula felvágódik mint egy gép, piros, mosolygó képe halotthalványságot ölt.
Mondhatná »non sum paratus«, de minden tragikum onnan kezdődik, hogy az ember nem azt teszi, amit kellene.
Margittay Gyula tehát ránéz az órára (fél kettőre van) és azt mondja:
– Minthogy az idő már előhaladott, hát talán kérném holnapra hagyni a beszédemet.
– A Ház tagjai hallani kívánják a képviselő urat.
Az nem lehet! gondolja magában Margittay, s szelíden néz körül a teremben.
– Halljuk – hangzik minden oldalról. Valóban nem tréfa, hallani kívánják a beszédet.
– De kérem, nagyon hosszú lesz – hebegi Margittay zavartan.
– Mindegy! – kiáltják.
– Késő lesz mire bevégzem – szól esdeklő hangon.
– Van még idő rá – mond az elnök.
– Egy óráig fog tartani – fenyegetőzik kétségbeesetten Margittay.
– Annál jobb – vág közbe Andreánszky Gábor a helyzet humorát fölfogva.
– Másfél óráig fog tartani – licitált Margittay. – Kérem a Ház határozatát.
Az elnök most szavazásra teszi föl a kérdést: Ma akarják-e hallani Margittayt?
– Ma, ma! – kiáltják.
Margittay szeme megüvegesedik, hajszálai fölállnak, zsebébe nyúl, idegesen kiveszi a beszédet... Zavartan az órára tekint.
– Kérem, most már igazán három negyed van kettőre… (s visszacsúsztatja a beszédét).
Nagy hahota támad.
– Én beszédemet mindenesetre elhalasztom – rebegi tompa hangon. – Nem, nem – vergődik kínosan – nem beszélek az üres padok előtt… (Nagy derültség.) Hiszen elmennek! Hiszen mindenki elmegy!
– Isten ugyse nem megyünk el – kiált fel egy képviselő az ajtóból visszafordulva.
– Hát akkor én megyek el – hörgi a szónok és megiramodék az ajtó felé…
…Így lett kurtább egy beszéddel a mai ülés.
Prileszky gúnyosan mondá kimenőben az ellenzék felé fordulva:
– Na mi ez? Hát ti akartok minket »agyonbeszélni?«
