A T. HÁZBÓL [jan. 21.]
A T. HÁZBÓL [jan. 21.]
Csöndes, nyugodalmas ülés volt. Egész a végeig. Mert végén csattan az ostor; a tigrisek akkor tesznek nagy kirohanásokat, mikor megéheznek – két óra felé.
A költségvetés tételei gyorsan morzsolódtak; a függetlenségi párt még a közösügyeknél sem szólalt fel. Üsse a kő őket.
Csanády Sándor pedig annyira elálmosodott, hogy elfelejtett a civillistánál diffikultásokat tenni. (Most már megint megél őfelsége mához egy esztendeig.)
Csak imitt-amott történt egy-egy megjegyzés, kivált a specialisták érezték szükségét a saját hangjukat hallani. Lukáts Gyula a fiumei kiadásoknál szólalt fel. Thaly Kálmán a horvát bánt koszorúzta meg (amire magyarul mondott köszönetet Gyurkovics György horvát képviselő). A rendelkezési alapnál Orbán Balázs kapcsolta kijjebb a nadrágszíját egy lyukkal. Szalay Imre a rendjel-osztogatás ellen kelt ki. (Pedig minek azt az ártatlan mulatságot akadályozni?)
Így ment ez véges-végig, hol élénkebben, hol vontatottan.
Unatkozva üldögéltem a karzaton és amint az idő egyre fogyott, de mégsem történt semmi följegyeznivaló, elkezdtem magamra bosszankodni, hogy minek vagyok én itt?
Hát nem tudnék én valami okosabbat is csinálni?
Amint ezen tűnődném elkalandozó gondolatokkal, egyszerre szemembe ötlik Beniczky Ferenc.
Nini – mondom magamban –, hát nem célszerűbb nekem azon töprenkedni, hogy: minek van itt Beniczky Ferenc?
Mert azt még ki lehet sütni, hogy én minek vagyok itt, de az egy nagy talentumhoz méltó feladat lenne megvilágítani a rejtélyt, hogy minek van itt Beniczky Ferenc?
Pedig mindég itt van. Elsőnek jön, utolsónak megy.
Hiszen az igaz, hogy a többi államtitkárok is itt vannak. De ezek azért vannak itt, hogy a miniszter helyett feleljenek, vagy esetleg kivágják a hínárból.
De hogy Beniczky azért legyen egész nap itt, hogy Tisza Kálmánt ő vágja ki valamiből, azt lehetetlen föltenni Beniczky Ferencről, aki olyan szeretetreméltó szerény ember.
De mert Beniczky Ferenc nemcsak szeretetreméltó és szerény ember, hanem amellett egyike a legszorgalmatosabb és leglelkiismeretesebb hivatalnokoknak is, mégis kell valami okának lennie, hogy ő éppen akkor van itt, mikor a hivatalban kellene lennie?
E csodálatos homály ingerelt.
Föltettem magamban, hogy ezt a titkot fölleplezem.
Elkezdtem sorba kérdezősködni:
– Ugyan kérem, nem méltóztatik tudni, miért van itt Beniczky Ferenc?
– Azért, hogy a hivatalban ne legyen – mondá nyersen egy szélsőbali.
Most már egy mamelukhoz fordultam. Az vállat vont:
– Mi semmit sem tudunk. Mindent a generális tud.
Megszólítottam egy habarékot. De azt már nem egyenesen. Mert a habaréki emberrel sohasem lehet egyenesen beszélni. Kerülgetni kell előbb a kérdést messziről.
Az államtitkárokra vezettem a beszédet.
– Mit tart ön Szentgyörgyiről? – kérdém.
– Nagyon derék ember, – mondá, majd felém fordult: – És ön mit tart felőle?
– Kedves ember – feleltem.
– Szakembernek tartja ön? – kérdé fürkészve.
– Nem tartom annak.
– Hogyan? – csodálkozék. – Ön nem tartja Szentgyörgyit szakembernek (gyanúsan tekintett rajtam végig). Ön tán maga is szakember?
– Nem én.
– Nos pedig a szakembert csak a szakember bírja felösmerni – rikácsolá gúnyosan.
– Az tökéletesen áll. De akkor az is áll, hogy a nem szakembert felösmerheti a nem szakember is.
– Teringette, önnek igaza lehet.
– Ezzel tisztában vagyok, hanem Beniczky Ferenc a homályos alak előttem, nem bírom magamnak megmagyarázni, hogy miért jár olyan szorgalmasan a Házba, pedig itt semmi dolga nincs, míg ellenben…
– Dehogy nincs dolga. Neki van itt a legtöbb, a legnehezebb dolga a világon.
– Ugyan mi?
– Minden beszédet végighallgatni. Mikor a miniszterelnök nincs idebent, hanem a folyosón sétálgat, akkor Beniczky Ferenc ül bent és hivatalos odaadással csügg az ellenzéki szónokokon. Hát ön ezt eddig nem vette észre?
– Nem én. Csodálom a lelki erejét.
– Fontos dolog ez. Kivált mikor például olyan eset van, mint tegnapelőtt a Szabó Lászlóé.
*
Igen, igen, most már tisztában állott előttem Beniczky Ferenc és a tegnapelőtti eset.
Nyilván ő ment ki a folyosóra (ámbár nincsenek bizonyítékaim) előadni Tiszának, hogy mit mondott Szabó László az imént s hogy kell-e ezért haragudni?
»Hát hogyne kellene – mondá a miniszterelnök felriadva –, persze hogy kell.«
S berontott a terembe a nyugodt, semmit nem gyanító mamelukok közé, ráreccsentett Szabó Lászlóra, miközben észrevették, hogy itt most nagyon meg kell haragudni, tehát szörnyű méregre gerjedének.
… És így sül ki apródonkint, hogy az egész tegnapelőtti skandalumot tulajdonképpen a derék és kedves Beniczky Ferenc csinálta.
