A T. HÁZBÓL [máj. 12.]
A T. HÁZBÓL [máj. 12.]
Lassan gyülekeztek a képviselők, úgyhogy mikor az elnök megnyitotta tíz óra után az ülést, testvérek közt se voltak többen hetvennél.
Már ott is lebegett a Csanády szája vidékén a mennydörgésszerű szózat: »katalógust kérek olvastatni«; jó szerencse, hogy észreveszi Péchy Tamás (aki azóta mélyebben lát, mióta a szeme gyöngébb lett), s odainti magához, hogy egy jó ötlettel kihúzza a méregfogát.
– Látod-e ott azt az ősz embert, Sándor? – kérdé a nemzetiségi csücsökre mutatva a terem közepén.
– Látom.
– Tudod-e ki az?
– Hát ez bizony a Doda Traján.
– No, ugye. Látod, ez az ember ma van először két év óta a Házban.
– Bánom is én.
– Igen, de én azt látom az arcodról, hogy te most katalógust akarsz olvastatni.
– Persze, hogy azt akarok.
– Pedig rosszul tennéd, ha éppen akkor olvastatnál katalógust, mikor Doda Traján itt van. Hát megérdemel Doda Traján ilyen szerencsét?
– Hüm – dohogott a vén sas –, már azt csakugyan nem érdemli. Jól van hát elengedem ma nektek azt a hiányzó harminc-negyven lelket. Isten neki, fogjatok hozzá a tárgyaláshoz!
Ilyen prelúdium után következett a napirend, a népfölkelési törvény tárgyalása. S ebből a prelúdiumból az a tanulság, hogy a nemzetiségi kérdés olyan, mint a növények közt a retek, hol méreg, hol orvosság.
És most már miután Csanády Sándor átbocsátotta a Házat határozatképessé, vázoljuk röviden az ülés lefolyását.
Olyan ez is, mint a többi volt. A Ház katonaviselt emberei vagdalkoznak. Volt önkéntesek, hadnagyok és főhadnagyok az altábornaggyal. Ivánka, Ernuszt Kelemen a két törzstiszt egyforma mértékben grasszálnak. De a kis sarzsik is elevenek, mint a halcsík. Tóth Ernő, Tischler, Thaly váltogatják egymást a szóban. Az öreg katonák közül beledördül mint egy rozsdás ágyú, Kőrösi Sándor és egy tisztelgő lövést tesz. Sőt a sorompóba lép Törs Kálmán is, aki szintén katonaviselt embernek veendő azóta, hogy a képviselőház egykori atillája rajta volt, hanem ő szerencsétlenségére a Tischler által kitűzött zászlóhoz csatlakozik. Ezt látva Tischler, elhajítja a zászlaját.
Egyszóval éppen olyan ülés volt, mint a többi. Majdnem mindnyájan azok beszéltek, akik tegnap és ugyanannyi paragrafust is intéztek el, mint tegnap (ilyen a katonai rend és pontosság). A gyorsan népszerűvé lett honvédelmi miniszter olyan elegáns pongyolasággal ült székében ma is, mint tegnap, ide-oda illegetve délceg termetét s közbemorogva az ellenzéki diffikultásokra félhangon az ő katonás lelkének önkéntelen kifakadásait, hogy »smarn« – vagy »paperlapap«. Ami mind pompásan illik neki.
Hanem hát az előbbi ülésekről mégsem tartottam célszerűnek írni karcolatokat.
Mert így gondolkoztam magamban, mégis feltűnő dolog az, hogy Tisza nem vesz részt a vitában. Hátha valami politika lappang ez alatt?
Én legalább annak gondoltam.
Hátha, mondom magamban, én se írnék erről a vitáról semmit. Meglehet ebben is valami politikát fedez fel a publikum. Mert a publikum képzelődő.
Egy szó mint száz, elhatároztam, hogy a generálissal tartok.
Hanem a generális cserbenhagyott, ma végre meg nem állhatta, hogy be ne menjen a népfölkelésbe.
Igaz, hogy csak a Beöthy Ákos határozati javaslatát parírozta ki egy kibékítő rövid beszéddel – s aztán átadta magát, nyugalmasan elterülvén székén, az előtte kitáruló látványnak (vagy talán inkább hallománynak), melyet mindenféle rongyos ruhák, sárga fekete kokárdák, az ablakból leugráló szobalányok s más katonai kellékek tarkítottak.
Nagyobb csetepaté azonban nemigen esett. A Fejérváry kardja (melyről, de csak eleinte, azt hitték, hogy kölcsön van kérve) ma is vetett egy szikrát Ugron azon panaszára, hogy a halálra ítélt katonát polgárruhában akasztják fel, ez által a polgári osztályt sértve, elmésen vágott vissza, hogy a katonát éppúgy mint a polgárt, fegyencruhába öltöztetik ilyen alkalomkor – és a fegyencruhát csak nem tekinti Ugron polgárinak?
És most miután szerencsésen eljutottunk a vita leírása folyamán az akasztásokhoz – ennél tragikusabb véget úgysem lehetvén képzelni egy népfölkelő számára – bevégzem elmélkedésemet.
