A MI KEDVES BERCI BÁTYÁNK
A MI KEDVES BERCI BÁTYÁNK
Éppen e napokban jutott eszembe olvasván a választási híreket, hol száz meg száz új és ritka név vetődik fel, elfelejtett politikusok nevei és még ismeretleneké, hogy »nini, hát Németh Albertet nem jelölik sehol. Ejnye, beh könnyen feled ez a világ!«
Hiszen még a múlt választásoknál ő volt a legkapósabb jelölt – s ma már senki sem gondolna rá?
Pedig bizony már akkor ki volt ő jelölve. Azóta el is vitte a halál angyala, és oda is jutott abba az alig egy ölnyi nagyságú kerületbe, amelyről igazán el lehet mondani, hogy nyugalmas egy kerület és hogy mindenkinek több mint bizonyos.
Nem diadalmas bulletin, hanem gyászkeretű lap tudatja Németh Albert örökös kimaradását a t. Házból, amelynek ő volt egykor a legjobb ízű és legszeretetreméltóbb alakja.
Nem közönséges tehetség pezsgett benne, de ő azt nem szerette soha komolyan érvényesíteni. Ritka fürge elméje, sziporkázó szellemessége és harapós természete előkelő helyet biztosított nemcsak az ő pártjában, hanem általában a parlamentben, félték és szerették egyszerre. Egész lelki habitusa olyan volt, mintha Beöthy Aldzsitól, Pulszky Ferenctől és Eötvös Károlytól kéregette volna össze.
Nagy műveltséggel is bírt (de persze amolyan latinos műveltséggel, amely ma már kezd a divatból kimenni), de különösen bámulatos memóriáját szerette csillogtatni, mert az talán még a Szontagh Pálénál is nagyobb volt. Millió adomát tudott s valamennyi adomája mindég rendelkezésére állott.
Választások idején valóságos zarándokolás volt Berci bátyánk lakására. Jöttek a jelöltek az egész országból, s mikor már eligazították a dolgukat a végrehajtó bizottságnál, a földhitelintézetnél, a zászlógyárban, még Berci bátyánkhoz is bekukkantottak, lévén neki az egész ország »uramöcsém«.
– No, mi baj, uramöcsém?
– Kérni jöttem urambátyámhoz.
– Mit?
– Egypár adomát, a programbeszédembe.
– Jó van, no. Hát miről akarsz beszélni?
– A pénzügyekről, meg a hadügyekről, meg a közigazgatás reformjáról.
– Jól van, no. Mindjárt mondok. Hanem hát milyen párti vagy?
Ha a jelölt azt vallotta, hogy ellenzéki, hát ellenzéki adomákat adott neki, ha azonban kormánypárti volt a jelölt, azért nem eresztette el üres kézzel, mondott annak is egypár »slágert« – Irányiék ellen. Hadd legyen egy kis elevenség a választási tusákban. Tele volt ötlettel, fortéllyal, stratégiákkal, frappáns cselszövényekkel, úgyhogy neki gyerekség volt valamely kerületet meghódítani ármánnyal, furfanggal, ügyesebbnél ügyesebb hadi mozdulatokkal. Ez volt az eleme. Nem is vágyott soha a nagyképű vezérkedésre, pedig talán azt is elérhette volna a pártjában. (Hiszen úgyis mindegy, egy-két vezérrel többet megbír a szélsőbaloldal.) De neki több örömet okozott az államférfiúi nevezetnél, ha azt mondták róla: »Szeretetreméltó gonosz csont ez a Berci.«
Erre a titulusra igyekezett mindenütt; mint honvéd 1849-ben ő volt a legpajkosabb, legvígabb fiú, de egyszersmind egyike a legvitézebbeknek. Róla írta meg Jókai a »Fránya hadnagy«-ot. De a fránya hadnagy ott is egész az őrnagyságig vitte. A forradalom után ő volt a legkedélyesebb konspirátor, az alkotmányos éra után pedig a legkedélyesebb elégedetlen. Egész természete a kormánypárthoz utalta, de azért az ellenzékhez tartozott, mert a hatalom nyújtja a bővebb anyagot a kötekedésre és a szatírára.
Jóízű élcei, mindig talpraesett és sohasem ízléstelen felszólalásaival a parlamentben nagy népszerűségre tett szert, nemcsak bent a Házban, hanem az egész országban.
Annyi kerülete volt őneki mindig, hogy még a jó barátjainak is osztogathatott. S éppen erre volt büszke: a bravúrhódításokra a nép között.
Három év előtt is tömérdek kerület jelölte ki s ezek közt egy szepességi is.
Németh Albert egyet gondolt, visszautasította valamennyit, és elfogadta a szepességit.
– Berci, Berci, nem jó lesz! – figyelmeztették a kollegái.
– Biztos az nekem. Fogadjunk, hogy megválasztanak.
– Sok pénz kell hozzá.
– Egy garas sem. Van énnekem olyan ötletem, amely egyhangúvá teszi a választásomat.
– Egyhangúvá? Ott? Abban a mameluk fészekben? Ugyan ne bolondozz.
Pedig Berci bátyánknak csakugyan volt egy ötlete. Hozatott magának a kerületből két héttel a programbeszéd előtt egy cipszer-embert, és megtanulta tőle két hét alatt a cipszer dialektust.
Hanem a dolog véletlenül nem jól szuperált, mert a becsületes cipszerek azt hitték, mikor megszólalt, hogy ki akarja őket csúfolni, s megbotránkozva hagyták ott a programbeszédét.
Így maradt ki Berci bátyánk a tisztelt Házból, ahova úgyszólván oda volt nőve.
Mindjárt akkor jósoltuk, hogy vagy a Ház nem lehet el Németh Albert nélkül, vagy Németh Albert nem lehet el a Ház nélkül.
A Ház tovább állta ki, Berci bátyánk nem állhatta tovább. Május 28-án csendesen behunyta szemeit éppen a választási mozgalmak idején.
Még előtte való nap is a választásokról diskurált rokonaival és barátaival, akik Pusztacsászon, kastélyában gyakran látogatták meg a beteget.
– Hogy áll Tolnay a Ferencvárosban? – kérdezte egyik barátjától, aki éppen Pestről jött.
– Meglehetős gyengén – felelte az –, mert attól félnek a választók, úgy hallom, hogyha megválasztják, majd átcsap az ellenzékhez.
– Micsoda! – pattant fel Németh Albert. – Hát így változhatott meg a világ! Az én időmben attól féltek a választók, hogy kormánypártivá lesz az ember. Nem… nem érdemes tovább élni.
És másnap valóban itt hagyta ezt az egész mameluk világot, könnyet sajtolva ezzel a lépésével nemcsak azoknak szemeiben, akikkel egy sorban harcolt, hanem azoknak is, akiket csípős humorával megöklelt, megcsiklandott és összeszurkált.
Emlékezete tovább fog élni mint sok úgynevezett nagy államférfié, kedves ötletei élni és forogni fognak generációkról generációkra s kedves alakja vidáman fog rámosolyogni a késő utódokra e nem éppen dicstelen korból, mikor még olyan kevés pénz és olyan sok kedélyesség volt.
