AZ ÚGYNEVEZETT TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
AZ ÚGYNEVEZETT TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
(Nyájas enyelgés)
Egy francia író sírkövére ezt írták:
»Nem volt semmi, még akadémikus sem.«
Nálunk pedig sok akadémikus sírkövére lehet majd ráírni:
»Nem volt semmi, még jó író sem.«
(De igen, valaminek mégis lennie kellett, legalább kálvinistának.)
Az Akadémia veszedelmes úton jár; azon hogy teljesen eljátssza a tekintélyét és hitelét. Úgy is van: pénze mindig több-több, nimbusza egyre kevesebb.
Maholnap nem is lesz egyéb, mint egy holt tőkének a kezelő személyzete. De ezt aztán egészen jól kezeli. Ért a seftekhez. S offé van a világeseményekkel. Mikor nehány hó előtt az orosz háború veszélye fenyegette a monarchiát s abban leginkább a mi édes hazánkat, az Akadémia volt az első, aki a magyar aranyjáradék-papírjain sietett túladni. Ő volt az első, aki ezzel bizalmatlanságot árult el a nemzet egzisztenciája iránt. Szegény Széchenyi hiába hagyta hátra a jóslatot, hogy Magyarország nem volt, de lesz – az Akadémia hitte el legelőbb, hogy hátha nem lesz.
(Hej pedig, urak, mi az ördögnek maradjon meg az az Akadémia, ha a magyar nemzet nem marad meg.)
De mindegy, az Akadémia elseftelte a magyar papírokat, a kálvinista zsidók eszélyesek és hamar kibékülnek egy, a nemzeténél hosszabb élet eszméjével. Ez hihetőleg egy magasabb szempont, mint amit mi prózai emberek megértünk. E nagy szellemek azokból a könyvekből meríthették a bölcs előrelátást, melyeket mi nem olvastunk, mert ők elfelejtették megírni.
Lám a Kisfaludy Társaság másképp járt el. Ez éppen e nehéz bizalmatlansági napokban fektette be tőkéje egy nagy részét magyar rentébe. Hanem hát ezek hóbortos fejű poéták. Mit értenek ezek a »savoir vivre«-hez.
Még ezt meg lehetne bocsátani az úgynevezett tudományos Akadémiának, mert az efféle dolgok csak a közönyt vagy hidegséget terjesztik iránta s annyi most már a pénze, hogy anélkül is megélhet – ha többé senki sem hal meg a javára. Mert divatba jött egy ideig az Akadémiára testálni.
A közöny már meg nem öli a derék pénzintézetet, sőt semmi kétség, floreszkálni fog a jövőben is; kivált ha egyet gondol és az uzsorára adja magát… hanem más veszély fenyegeti az életét: a nevetségessé válás, ami tudvalevőleg öl.
Ugyanis a tagválasztásokhoz akarunk szólni egypár sorban. Nem azt akarjuk ezúttal felpanaszolni, hogy a szépirodalmi írókat, akik egyedül tesznek valamit, szándékosan mellőzi, úgyhogy már hosszú évek óta, noha egy egész sor szépíró elhalt, egyetlen egyet sem választottak be azok helyére. Úgy látszik, derogál nekik a szépirodalom, amelyben gyakran terem pedig olyan munka, amely a külföldi irodalmi termékekkel is kiállja a versenyt. Tudományos munka ugyan vajmi kevés terem, de ami terem, az éppen nem állja ki a versenyt a külföldiekkel, noha elég közel áll azokhoz: lévén az többnyire azoknak a kompilációja.
Néha ugyan cseppen egy-egy okos derék könyv, de ezt nem az akadémikusok írják.
Lukács Béla írt egy nagyobb munkát, amelynek az Akadémia kiadta a nagyjutalmat.
Mi történt?
Az, hogy tagnak ajánlották Lukács Bélát és meg nem választatott.
Azután Marczali Henrik írt egy kitűnő művet. Mi történt vele?
Az, hogy tagnak ajánlották, és meg nem választatott.
Alexander Bernát is írt egy nagy munkát, amelyet az Akadémia megkoszorúzott.
Mi történt Alexander Bernáttal?
Az, hogy tagnak volt ajánlva és meg nem választották. Volt aztán még néhány ajánlott, akik még semmit sem írtak.
Hát azokkal mi történt?
Az, hogy megválasztották őket.
Hát nem komikus állapotok ezek, uraim, akadémikusok? Önökről eddig azt hitték, hogy a vaskalap illeti meg önöket. Milyen csalódás! Önöket a csörgő sapka illeti meg.
Csak folytassák, kérem. Önöknek végre is igazuk van. Sokkal nagyobb a választékjuk, ha azokból frissítik fel magukat, akik még eddig nem írtak okos dolgokat (mert többen vagyunk ilyenek), mintha azokból, akik nagyszabású műveket alkottak.
Hanem azért találkozzam csak valami haldoklóval, aki önöknek testálni akar, de bizony lebeszélem a halálozási szándékáról.
