HIVATALOSZTOGATÁS
HIVATALOSZTOGATÁS
(Szilveszteri mese)
Szilveszter estéjén: mit beszéljek én el önöknek?
Téma nincs. Az egyik miniszter már megjött, a másik még el nem ment. Jó hírt nem mondhatok.
Mondok hát egy mesét.
Egy esztendőnek az utolsó napján, nem mondom el, melyik esztendő volt, de kitalálni szabad, összejöttek az emberiséget mozgató rugók: a legegyszerűbb emberi tulajdonságok, és egy nagy lakomát csaptak az öreg esztendő torára.
A Pénznél jöttek össze, ő volt a házigazda. Nagy vacsorát tálaltak. Felül a Hatalom ült bíbor köntösben, és minden tálból kivette a legjobb falatot. Mellette jobbról egy szelíd külsejű, bamba képű öregúr foglalt helyet, akinek kopasz fején az egyik oldalról a másikra volt a haj átfésülve.
Fogai nem voltak, nem tudott harapni és kellemetlenül csámcsogott. A lé kifolyt a szája szélein s a hús kipotyogott a szájából. Ez az öregúr a Gyámoltalanság volt.
Balról egy hórihorgas kamasz ült a Hatalom mellett, aki minduntalan leejtette vagy a villáját, vagy a kését, felborította a sótartót, leöntötte mártással az asztalt. Gubó legyek, ha ez a nyegle úr nem maga az Ügyetlenség.
Csakugyan őkelme volt és sugárzó arccal diskurálgatott az alább ülő durva kinézésű, vad arckifejezésű úrral s nem egyszer mondta neki:
– Kedves Akarat, ön a legszeretetreméltóbb, legbehízelgőbb fickó a világon.
Hm, ez tehát az »Akarat« volt. Az egész kompániának a kedvence. Még a Hatalom is nyájasan mosolygott rá az asztalfőről. Ha beszélt, édesdeden hallgatták valamennyien.
Túlról az Akarattal vizaví egy nemes arcú, fehér hajú aggastyán merengett az asztali gyertyák fényében. Szemöldjei szigorúan össze voltak ráncolva, de ajkai egy-egy bánatos vonással a széleken és kék szemei biztató jóságot fejeztek ki. Az öregúr nemhiába került az asztal végére, igen rosszul volt öltözve. Tépett ruhái és sebhelyei az arcán olyanul tüntették fel, mintha valahol összeverték, megszaggatták volna. Különben nem sok becsülete volt a társaságban. Nem kedveskedett neki senki és nem kínálták semmivel. Csak a koccintásoknál figyelmeztették néha:
– No, ne légy olyan szomorú, Igazság pajtás! Igyál te is!
Az asztal legvégén dölyfösen ült maga a házigazda, a Pénz. Pöffeszkedéséből látszott, bár telhetőleg udvarias akart lenni, hogy ő érzi magát itt a legnagyobb úrnak.
Ebből látható, hogy igen érdekes társaság jött össze. Beszélgettek mindenféléről, még politikáról is.
Az Akarat vitte a szót.
– Urak – így szólt az ötödik pezsgőspohárnál –, mi tulajdonképp nagy bolondok vagyunk.
– Miért? – kérdik egyszerre hárman is.
– Hagyjuk az emberiség fölött elsuhanni az egyik évet a másik után, anélkül, hogy már egyszer mi magunk ragadnánk kezünkbe a világ folyását.
– Hiszen mi uralkodunk – vágott közbe a Pénz.
– Uralkodunk, de csak közvetve, az emberek útján.
– Hát nem elég az?
– Elég vagy nem elég, de miért nem foglaljuk el magunk az egyes zsíros hivatalokat?
– Nem jó vége lenne – nyafogta a Gyámoltalanság.
– Én nem tartom az Akarat eszméjét bolondságnak – szólt a Hatalom. – Ám próbáljuk meg, válasszunk egy országot és abban az országban válasszunk magunknak hivatalokat. Lássuk, mivé lesz az az ország.
– Hurrá! Helyes! Válasszunk.
És legott megválasztották az országot: a legszebbet. Meglehet, hogy éppen azt, amelyet bokrétának szánt a költő az isten kalapjára.
– No, hát most már rendezkedjünk, urak!
– Én leszek a kodifikátor – szólt a Hatalom –, én csinálom a törvényeket.
– Én leszek a bíró! – kiáltá a Pénz.
– Helyes, helyes!
– Én a külügyeket viszem – hörgé nagy köhécselve a Gyámoltalanság.
– Én a hadsereget fogom vezetni – selypíté a hórihorgas kamasz, az Ügyetlenség.
Az Akarat is közbeszólt szerényen:
– Nekem nem kell nagy állás. Én egyszerűen tanácsadótok leszek.
– Pompás! Pompás!
Csak az Igazság hallgatott szomorúan.
– Hát te semmi sem akarsz lenni? – kérdé nagy sokára, úgy félvállról a Hatalom.
Az Igazság a fejét rázta egy darabig.
– Mi legyek? – szólt aztán kedvetlenül. – Hisz akkor abban az országban már csak egy szükséges állás marad: a sírásóé.
Az Igazság tehát nem kapott semmi hivatalt. És ezzel az én mesémnek is vége van.
Mert hát olyan furcsa mese ez, hogy talán nem is mese.
