A nemzeteket többnyire a nagyuraik nyomán ítélik meg. Valószínűleg néha igen rosszul. A grand gőgje adja meg a színt a spanyolhoz, a lord flegmája az angliushoz, a márki finomsága a franciához. S egyrészt helyesen is, mert majd minden nemzet tulajdonságai arisztokráciájában csucsorodnak ki legjobban.
A mi nagyuraink ezelőtt ötven évvel csak a parádéban jártak elöl. »Magyar gróf«, ez a szó annyit jelentett, hogy egy őrülten gazdag, civilizálatlan ember, aki jukszokat csinál a rengeteg pénzével. Az indiai nábob és az oláh bojár közt állott a magyar főúr fogalma.
Ma finomodott kissé a magyar arisztokrácia, s virtuskodásai nem annyira a pénzszórásban kulminálnak, mint inkább disztingvált grand seigneuri felfogásban a pénzzel szemben.
A közelmúltból két esetet is tudok fölemlíteni, mely méltó, hogy megörökíttessék a krónikák számára.
Gy. B. úrnak összes birtokai elúsztak. Nem maradt egyebe, csak egy kastélya a parkkal s a kastélyban tömérdek műkincse. Egész vagyont érő ritkaságok és műdarabok.
A végén ezt a kastélyt is eladatta a hitelezője, illetőleg megvette mindenestől potom áron.
A fiatal nagyúr aláírta az eladási okmányt, mely éppen fedezte a terheket s így szólt egy mosollyal:
– Most hát már semmi sem az enyim. Isten önnel!
– Vigyen valamit el, nagyságod, legalább emlékül – mondá az új tulajdonos.
A régi úr szétnézett a szobákban, mintha keresgélne, mit vigyen el s aztán odament egy drága porcelán virágcseréphez és leszakított a rózsatőrül egy picinyke feslő bimbót.
Azt tűzte a gomblyukába, azt vitte el. Az ősök dús örökségéből egy rózsabimbót.
Gróf Z. egy gazdag angol nőt vett el. Ügyvédje, aki külföldi szokás szerint házassági szerződést csinált, kikötötte, hogyha a gróf halna meg előbb, annak a vagyona a nőé legyen, ha pedig az asszony halna meg előbb, akkor az asszony családja fizet a grófnak három milliót.
A gróf nem volt túlságosan gazdag, egy félmilliónyi vagyona lehetett, ti. annyit ért a dunántúli uradalma. Abból is fénnyel, tisztességesen éltek, azazhogy tisztességesen nem sokáig.
A grófné elhajlott az urától. Szerette a változatosságot. Hiába, ilyenek az asszonyok.
Egy nap elhagyta a kastélyt és a szeretőjéhez költözködött. A keserűen csalódott gróf panasztalanul, búskomoran viselte a csapást.
Elhatározta, hogy megindítja a válópört, de a sors nem akarta ezt a válást a magyar bíróságokra bízni, amik lassúk, elválasztotta az asszonyt rövid úton. Tífuszba esett, meghalt. Legalább nem kellett a válópörrel piszkolódni.
Egy nap két idegen úr állított be a gróf kastélyába, Mr. Johnson és Mr. Topp, londoni ügyvédek.
– Mit parancsolnak az urak? – kérdé a gróf.
– Egyezkedni jöttünk a gróffal.
– Énvelem? Nincs énnekem az urakkal semmi dolgom.
– Dehogyis nincs. Hát a hárommillió forint?
– Amit a grófnak kell kapni a megboldogult grófné után.
– Hiszen szerződése van róla a grófnak.
A gróf elkezdett gondolkozni.
– Az ám, az ám… meglehet. Várjanak az urak, majd megkérdezem az ügyvédemtől.
Csengetett és hívatta az ügyvédjét:
– Fiskális úr – kérdé –, van nekünk szerződésünk valami hárommillióról?
– Igenis, méltóságos uram, van. Ott lesz a házassági iratok közt egy csomagba kötve. Tessék csak megkeresni.
A gróf csakhamar ráakadt.
– Itt van – szólt –, de ez se legyen.
S ezzel összeszakította a szerződést az angol ügyvédek előtt.
– Az asszony hűtelen volt, uraim – mondá az ásításig közömbösen. – Beláthatják önök, hogy semmi közöm hozzá. Nem kell semmije. Sajnálom, hogy a gentlemanek hasztalanul fáradtak hozzám.
Pedig dehogy fáradtak hasztalanul. Jó honorárium ütötte azoknak a markát, mikor otthon a famíliának elbeszélték a dolgok mibenlétét.