OKTALAN BORBÉLYOK
OKTALAN BORBÉLYOK
(Szerkesztői üzenet)
– B. L. Osgyán. Ön arra buzdítja a szerkesztőséget, hogy lelkes cikkekben intse meg a dzsentrit, melyet a választások pusztítottak ki, s mely mint a légy a mérges papírra, most is nyakra-főre tolong vesztébe a kerületekbe.
Későn van az már. Higgye meg, hiába küzdenénk az ellen; hanem hogy az ön kedvét meg se szegjük, egy mesét mégis elmondunk az új jelölteknek. Vonják ki belőle a morált.
Volt ugyanis egy király valahol, aki egy öreg kereskedő boltjába lépett s kérdé, van-e valami számára való portékája?
– Van.
– Mi az?
– Egy jó tanács.
– Hadd hallom.
– Ezer forint az ára, azt fizesd ki előbb.
A király kifizette az ezer forintot.
– Igazad lehet emberséges kereskedő, egy jó tanács megérhet ezer forintot. De vigyázz, hogy meg is érje.
– Az én tanácsom az, hogy »minden dolognak nézd meg a végét«.
A király méregbe jött.
– Ostoba fickó. Hiszen ezt nélküled is tudtam, anélkül is mindent meggondoltam, mielőtt megcselekedtem volna. Felültettél, gazember.
A kereskedő mentegette magát, hogy ő nem tehet róla, minek állt rá a király az alkura, utoljára is egyet morgott őfelsége s hazament, gondolván magában, hogy majd nyomat ő otthon ahelyett az ezres bankó helyett egy egész mázsát; de ha már pénzébe van a dolog, kiadta rendeletben, hogy a névjegyeire, zsebkendőire, ágyneműire s egyszóval mindennemű fehérneműjére írják rá: »Minden dolognak nézd meg a végét.«
Lőn, hogy abban az országban, ahol a mi királyunk regnált, nem lévén még divatban a dinamit, ősi módon fondorkodának élete ellen.
Megvesztegették az udvari borbélyát, hogy a legközelebbi borotváláskor messe el őfelsége nyakát.
Hugli rá is állt. Hogyisne, ő lesz az első borbély, akiről a történelem szólani fog. S azonfelül rengeteg kincset ígértek neki az összeesküvők.
Egy nap hívatják a palotába. No, most jön az eldöntő pillanat. Megfente derekasan a borotváját s felment a király szobájába.
Megcsinálja a szükséges szappanhabot s immár hozzálátna a rettenetes aktushoz, mikor egyszerre megpillantja a törülközőkendő sarkán a feliratot: »minden dolognak nézd meg a végét«.
E végzetes betűk rámeredtek és ugráltak a szeme előtt. Keze reszketni kezdett, arca meghalványodott. Azt hitte, neki szól ez az intés. Inai megrogytak, fogai összevacogtak.
– Kegyelem fölség! – rebegte.
Leborult s mindent bevallott, hogyan akarta a királyt megölni, de a felirat miként ejtette gondolkozóba jövendő sorsa felett.
Lássa kedves B. L. úr, ez a borbély okos ember volt… de nem is lépett volna az fel képviselőnek soha, elhiheti.
Ezt a jelszót ajánlanám én a dzsentrinek is, az új jelölteknek is:
»Minden dolognak nézzék meg a végét.«
Csakhogy könnyű tanácsot adni, de nehéz megfogadni – kivált ha már az ember élesre fente a beretváját és megkavarta a szappanhabot.
