SZEGED ÍRÓI
SZEGED ÍRÓI
Alig múlik el évnegyed és a halászok városából, ahol azelőtt csak paprika termett és szappan, rendesen egy-egy költői vagy tudományos művet is liferálnak a könyvpiacra, amely itt akceptáltatik és sikert arat. Ott él, csakhogy ritkán ír a költői lelkű Szabados. Ott írja nagybecsű történelmi munkáját Reizner János, onnan jönnek és ott teremnek a Pósa Lajos szeretetreméltó, bájos gyermekversei, majd Palotás Fausztin ügyes tollából penderül egy munka, és most is onnan veszünk egy érdekes, becses könyvet a Sebők Zsigmond »Alakok« című elbeszéléskötetét.
Ez már nem egészen véletlen, mert egy kitűnő munka Félegyházán vagy Dorozsmán is megjelenhetik, de ahol állandóan egy egész csoport dolgozik, melyet újabb és újabb csoportok váltanak föl, ott már a talaj, a város is részt kérhet magának a dicsőségből. Mert ez már a magasabb kultúrát jelenti.
Nem akarom én Szegedet nagyzolva elnevezni »A Dorozsma melletti Athéné«-nek, hanem úgy áll, hogy Szegeden nemcsak a talajt emelte fel a rekonstrukció, hanem a szellemi nívót is. S ezzel jobban veri le Debrecent, mint a magas palotáival.
Ha úgy visszaemlékezem a rekonstrukció előtti időkre, milyen világ volt ott. Milyen tisztikar, milyen primitív állapotok!
A színházban csak a népszínműre volt nagy közönség, a szenátorok komikus alakok voltak a XVII-ik századból. A közgyűlésen Börcsök és Szekerke uraimék vitték a vezérszerepet, akik derék emberek és igen ügyes publikus férfiak lehettek volna a tudásukkal – Hunyadi János idejében. (De ez a Dáni Ferenc ideje volt már.)
Egyszer egy tisztviselőnek valamely okból nekirugaszkodott a közvélemény: olyat tett, hogy okvetlenül el kellett volna mozdítani; el is akarták, de nem lehetett.
– Nem nélkülözhetjük – így szólottak –, mert csak ő tudja a város jószágait, földjeit, jövedelmeit. Ha elcsapjuk, meg sem tudunk mozdulni, azt sem tudjuk, mink van.
– De hátha meg talál halni.
– Hja, isten tudja, mi lesz akkor a városból.
Ma már bátran halhat meg akármelyik, mert minden tisztviselő offé van a város összes ügyeiben és bonyodalmaiban, vagy ha nincs is, kiokoskodhatik a protokollumokból és kontraktusokból. Olyan tisztikara van Szegednek, hogy megirigyelhetné Budapest is.
Hát a rendőrség milyen volt!
Egy alkalommal szép virágcsokrot pillantottam meg egy magas földszintes ablakban, hol két szép leány lakott a rekonstrukció előtt. Az egyik leány menyasszony volt, a szép csokrot a vőlegénye küldte Pestről.
Az ablak ki volt nyitva a hűvös nyári estén. Ejnye, mondom magamban, el kellene lopni azt a csokrot.
Éppen egy rendőr közeleg a reáliskola felől:
– Hej, rendőr – szólítom meg –, mennyiért szerezné meg nékem azt a csokrot.
A rendőr odanézett, hogy milyen magasan van, aztán bizalmasan hunyorított a szemeivel:
– Legyen kerek számban egy forint.
(A rendőr úr elég jutányosan dolgozott.)
Egy félóra múlva hozta nagy titkolózva a köpönyeg alatt a Prófétába, ahol vacsoráltam.
Kifizettem neki az egy forintot és nyomban küldtem az értékes csokrot nevemben hordár által a másik lánynak, amelyik még nem volt menyasszony.
Hogy aztán milyen konfliktus támadhatott ebből a lányok között, ez egy beszélyírónak a dolga, én csak odáig megyek, hogy ilyen volt a rendőrség. Majd minden héten előfordult köztük valami botrány. Különösen a lopásban excelláltak. Ügy, hogy a publikum rettegett a rendőröktől.
(Ma már olyan kitűnően szervezett rendőrsége van Szegednek, hogy a tolvajok abszolute meg nem élhetnek Szegeden – és bizonyosan szidják a rekonstrukciót. )
Hát még a törvényszék milyen volt – de hagyjuk –, nem akarom a múlt időket szidni, amelyek mindig szebbeknek látszanak a jelennél a publikum előtt. E fallácia ellen úgyszólván lehetetlen küzdeni.
Egyszerűen csak ki akarom emelni, hogy mióta Szeged európai burokba öltözött, éspedig olyan jól, hogy egy csöppet sem rí le róla, nagy dicséretére válik az ő virágos kertje, az ő fülemüléivel.
Értem az ő poétai csoportját – mert hiába, ezeknek a fülemüléknek is árnyékos hely kell.
Ez az árnyék megvan Szegeden. Az ott megjelent könyvek többnyire ott el is fogynak. Ez pedig nagy szó. A helybeli közönség szereti és pártolja íróit, noha átlag tíz-tizenöt könyv jelenik meg Szegeden évenkint.
Az »Alakok« írója, kinek új könyve előttünk fekszik, oly tehetség, hogy számára a fővárosi írók közt is kiválóbb hely jut. Szegeden már régóta ismerik és szeretik, ezentúl az ország is megismeri és szeretni fogja, mert az úgynevezett »rokonszenves tehetségek« közé tartozik.
Nem pesszimista; nem keresi és nem kavarja fel a társadalom szemetjét, nem vezeti el olvasóit sem a kloakákba, sem az élet kínos, sötét jelenetei közé, hanem a költői és a gyöngéd felé hajlik, még most néha az egészséges realizmus rovására is.
Sebők gazdag lírai kedély; éles szemű, jó megfigyelő, humora nem játszi, inkább szelíd, fájó. Irályán bizonyos frisseség, kellem ömlik el. Alakjai élnek s a legjellemzőbb vonásaikkal domborodnak ki.
Az elbeszélések, melyeket az »Alakok« című kötet tartalmaz, nem ismeretlenek olvasóink előtt. A »Veteránok«, »Cigáró«, »Menyhárt király«, »Statárium« stb. mind a »Pesti Hírlap« tárcájában jelentek meg, mert még nemrég a »Pesti Hírlap« munkatársa volt: itt fejlődött, itt izmosodott ki tehetsége.
Sebők a harmincas évek felé halad most, mintegy nyolc év óta dolgozik a redakciók füstös petróleumlámpásainál, figyelmet már eddig is keltett, de csak a kollégák közt, kik nagy várakozással nézték fejlődését.
Az első gyümölcsét íme meghozta most. Amit vártunk, beváltotta. Szép, becses könyvet írt. Olyan szépet, hogy bizonyosan ír ő majd még szebbeket is.
