TISZÁNÉ SZEGEDEN
TISZÁNÉ SZEGEDEN
Az egész város fellobogózva várta szombaton délben a pesti vonatot, amelyen Tisza Kálmánné jött a szegedi nőipar-kiállítást megnyitni, mint annak védasszonya. Vele jött Tisza Lajos gróf is. Valamint elkísérték Jékelfalussy Lajos, Stesser József, akik mind igen szívesen látott vendégek Szegeden. Ugyancsak erre az alkalomra lejött Lechner Lajos és Mikszáth Kálmán, mert mindazok, akik részt vettek egykor Szeged bánatában, majd mindig eljönnek osztozni örömeiben is.
A fogadtatás impozáns volt. Több mint száz fogat kísérte be a grófnőt, ki mindjárt megjelenésével, kellemes szerénységével megnyerte a szíveket. Mindenki érezte, hogy Tisza Kálmánnak a felesége csak ilyen lehet.
Sehol kedvesebben, tapintatosabban vendéget fogadni nem tudnak, mint Szegeden. A kicsiségeken látszik ez meg. A grófnőt a figyelem és hódolat nem egy finom jele lepte meg. Ilyen volt például, mikor a Tisza-szállóban, hol fényesen berendezett termek várták, beírva nevét a vendégkönyvbe, a könyv ugyanazon lapján egy nevet beragasztva talált. A grófnő mosolygott, mert nyomban kitalálta, hogy az a »Degenfeld« név lehet ott, melyet egy szélhámos csavargó bitorolt Szegeden nehány nap előtt.
Mindent irigylek a nagyuraktól, csak egyet nem. Azt, hogy némelykor száz meg száz embert kell megszólítaniok, azokkal a bizonyos kérdésekkel, melyek a legnagyobb eszű embernek is végtelen fáradtságot okoznak. Még a zseniális Mac-Mahonnal is megtörtént, hogy egy cercle alkalmával azt kérdezte egy fekete arcszínű embertől:
– Ön nemde szerecsen?
– Igen, elnök úr.
– Nagyon helyesen. Folytassa! – végzé a tábornok és egy másik idegenhez fordult, hogy a sok hétköznapi szólam közt talán megint egy ilyen ügyetlenségbe bonyolódjék.
Ezektől a kérdésektől való félelmemben nem vállalnám én a nagyuraságot, ha valaki megkínálna vele. (Meglehet azonban, hogy gondolkozási időt mégis kérnék.) Ezeket bámulom én a nagyuraknál, de senkinél annyira, mint Tisza Lajos grófnál, aki ezekben nagy. (Bölcsen megosztotta azt a gondviselés a család közt, mert Tisza Kálmán meg a válaszokban excellál.)
Természetesen ezekkel telt ki a nap, küldöttségek fogadtatása, a város megnézése, a jótékony intézetek látogatása, »a fejedelmeknek ebből a keserű kenyeréből« bőven kijutott az ünnepelt vendégnek, ki annyi szívélyességgel, oly szeretetreméltó nyíltsággal társalgott mindenkivel, mintha örökké köztünk élt volna. Valami figyelemre méltó eset nem történt, csak a betegápoldában, hol egy hetvenéves beteg nőt szólított meg a grófnő:
– Hogy érzi magát?
A vénasszony, aki már egy éve tehetetlenül fekszik kórágyán, nyájasan felelt a szelíd kérdésre:
– Hát csak megvagyok, galambom.
(Ide kell jönni tanulni, urak, megelégedést!)
Este nagy hangverseny volt; a pompás színház olyan fényes képet nyújtott báliasan öltözött közönségével, gyönyörű asszonyaival és leányaival (mert több megye előkelő hölgye sereglett össze), akár egy udvari előadás. A hangverseny már gyengébb volt a közönségnél, de csak egyes részeiben. Valaki szavalt (egy csinos költeményt Pósától), másvalaki hegedült (többet produkált mint vártunk), egy harmadik valaki… de az aztán igazi valaki volt. Találják ki no, ki lehetett? Ejh, hát valamennyi valaki közt a legkedvesebb valaki: a Blaháné. Eljátszta nekünk a »Paraszt kisasszony« egy felvonását, melyben Bercziknek azt a bájos ötletét, a Póli néni feletti bánkódást oly művészettel állította elénk, hogy én egész éjszaka nem tudtam elaludni afeletti bánatomban, hogy »istenem, istenem, még ez a páratlan asszony is megöregszik valamikor, sőt tán meg is hal«.
Előadás után nagy bankett volt a Tisza-szállóban, hol száz asszony és száz férfi ült együtt, s hol Fehér Ipoly mondott szép tósztot Tisza Kálmánnéra, ki helyett Tisza Lajos gróf válaszolt a bankett végén, akinek mindig van valami pompás ötlete, valami lekötelező megjegyzése, amivel felvillanyozza a szegedieket.
Közben, majd elfelejtettem mondani, volt egy kis politika is (persze politika nélkül nem lehet el a magyar ember, ahol száz van együtt).
A szegedi választók tisztelegtek még a bankett előtt Tisza grófnál, megkérve őt, hogy a jelöltséget újból fogadja el, azazhogy mikor majd egy recepiszes levélben el fogják neki küldeni nehány hét múlva a mandátumot, ne írja valahogy rá a borítékra a levélhordó, hogy »címzett nem fogadja el«, mire a gróf körülbelül ezt mondta:
– Nemcsak elfogadom Szegedtől a mandátumot, de csakis innen fogadom azt el. Csak addig leszek képviselő, amíg Szeged megválaszt.
(Megvallom, szeretnék ilyenforma bizonytalanságokat, mint a grófé. )
No, de térjünk át az ünnepély legkomolyabb részére, keljünk fel a bankettasztaltól, hagyjuk ott a hirtelen széthordott asztalok helyén víg táncra kerekedni a közönséget és ugorjuk át az éjszakát. (Mert az ember, fájdalom, úgysem tud tárcaírás közben aludni. Olvasás közben hamarább.)
Ugorjuk át az éjszakát és nézzünk be a nőipar-kiállításba, melyet a fővédasszony vasárnap tíz órakor nyitott meg az egybegyűlt fényes közönség előtt. Hogy hát milyen is az a kiállítás, fogják kérdezni. Nos, elég csinos és igen ügyesen van rendezve a városház nagytermében. Többnyire olyan, mint az efféle kiállítások szoktak lenni. Kisebb, mint a kolozsvári volt, de csinosabb és ízlésesebb. Gyönyörű torontáli szőnyegek, pompás hímzések lepik be a falakat, kellemes tarkaságban. Ott vannak, természetesen, hogy ott vannak a Gyarmathi Zsigmondné kalotaszegi varrottasai és ott van, természetes, hogy ott van gróf Zichy Jenő is, de nem mint kiállított tárgy, hanem mint néző és mint vevő. Éppen most alkuszik a Zrínyi Ilona sáfrányszínű aranyhímzetű vánkosaira, s éppen most ajándékoz egy újmódi szövőgépet a nőegyletnek. De az Olay Lászlóné porcelánfestései sem tréfadolog. Hát még az a szép két függönyszárny finom apró hímzett virágaival.
Egyébiránt ki győzné azt mind elszámlálni, és minek is bajlódjam én azzal. Aki már látott ilyet, az úgyis tudja, hogy néz az ki, aki pedig nem látott, nézze meg Szegeden.
Csatlakozzunk inkább Zichy Jenőhöz, aki a déjeuner-re indul és alighogy megvette a Zrínyi Ilona egykori vánkosait, ez értékes antikvitásokat, mindjárt azon töpreng, hogy kinek ajándékozza:
– Odaadom a múzeumnak – morogja gondterhelt homlokkal.
– A múzeumnak? Hogy az öreg Pulszky háljon rajtok?
– Igaz, igaz. Nem a múzeumnak adom. Odaajándékozom Jékelfalussynak.
– Igen, de majd célzásnak veszi, hogy a rendőrség alszik.
– Igaz, igaz… de hát kinek adjam?
Azalatt, míg ezt Zichy kifundálja, egész kényelmesen odaérünk a Tisza-szálló kistermében rendezett villásreggelire, melyre csak egy szűkebb kör volt hivatalos. Itt Szabados emelt poharat, egy igazán költői hangon tartott meleg tósztban emelve ki, mi nekünk az a hölgy, aki Magyarország miniszterelnökének az otthonát vezeti, azt az otthont, amelyből erejét meríti a küzdelmekhez.
Bizonyos pietással tekintettem oda magam is »a mi vendégünk« rokonszenves, nemes arcába, a barna szemekbe, melyekből a nyájasság és a jóság néz ki szelíden. »Ez hát az az asszony, aki a mi generálisunknak is parancsol.«
A déjeuner vidám hangulatban folyt le: Tisza Lajos gróf Wőber Györgynét, a nőegylet derék elnökét köszöntötte fel, aki ma kapta az érdemkeresztet a fejedelemtől; Zsótér Andor tekintélyes polgár pedig egyszerű, de őszinte meghatottságtól rezgő hangon köszönte meg a grófnő látogatását és kérte, jöjjön el megint mielőbb.
Ezzel a grófnő visszavonult útiruhát váltani, s egy fél óra múlva már ismét száz fogat kígyózott végig az indóházhoz vezető fellobogózott hosszú úton, a sokaság búcsúéljenei közt.
Alighogy eltávoztak a vendégek, még tán el sem oszlott a fölvert por az utakon, midőn megindult az a bizonyos csendes májusi eső, amely az Alföldön többet ér Bécs összes kincseinél.
Ezt pedig csak azért hozom fel, mert a múltkor, midőn a miniszterelnök volt nálunk látogatóba, alighogy elment, kiütött a kolera.
Az ellenzék persze legott sietett kötekedni: »No, azt Tisza hozta.«
Most pedig beütött a forrón epedve várt eső: »No, ezt meg hát Tiszáné hozta.«
