A NAGYSÁGOS REKRUTÁK
A NAGYSÁGOS REKRUTÁK
(Országgyűlési torzkép)
Az országház folyosóin is elterjedt a népies rege, hogy a muszka cár egy zsák mákot küldött a mi királyunknak azon üzenettel: »Amennyi mákszem van ebben a zsákban, annyian jövünk.« Mire királyunk őfelsége mákos csíkot főzetvén a mákból, viszonzásul egy zsák szegedi paprikát menesztett Szentpétervárra a cárhoz azon üzenettel: »Amennyi paprikaszem van ebben a zsákban, annyian fogadunk.« A cárnak (így folytatja a rege) megszámolás közben úgy a szemébe ment a paprika, hogy még most is könnyezik tőle.
De még ezerszer jobban könnyezne ő cári felsége, ha tegnap végignézhette volna azt a jelenetet, mikor az első magyar népfelkelők megjelentek a Ludoviceumban, hogy kiválogassák magoknak a fegyvereket, melyekkel öldökölni fognak a csaták viharában és a vitézi öltözetet, mely nyalkán simul majd daliás termetükre.
Nagy jelenetek voltak ezek.
Múzsa! Segíts lerajzolni a fényes képet. De csak a gyalogokét, a lovasokba már nem merek belefogni, még ha segítenél sem.
Pedig azok közt vannak a legmulatságosabb alakok. A főrendiház nem jár gyalog. A mágnások mind a huszárok közt vannak, még a t. Ház mágnásai is: Apponyi Albert, akinek nagy gondot szerez paripát találni, amelyről ne földig érjen a lába, ott van (hogyne volna ott) Zichy Jenő (és ezért nem lehet többé komolyan venni a háborút). Zichy a parádés ruhában a katonás szalutálás mellett is »éljen a hazá«-val köszön a följebbvalóinak. Erről nehéz lesz leszoktatni. Még jó Beöthy Algernon is lovas lett, noha nem gróf. De Kozsebrovszky gróf volt, s ő e soha nem létezett grófnak a lelki folytatása.
Ám hagyjuk el a prüszkölő paripák patkócsattogtatásának leírását, a hősi robajt, mely alatt a föld szíve dobban, a zablák kengyelek csillogását ós a menték röpködését a marcona képű vitézeken.
Menjünk egyszerű lépésekben, hol szénás lábbal, hol szalmás lábbal azokhoz, akikből élünk, a t. Ház személyzetéhez, mert a képviselőház zöme, a kevésbé arisztokratikus rész a gyalogjárásra adta magát.
Tegnap délután négy órakor gyülekeztek a Ludoviceumba, fiakkeren egymás után.
A Ludoviceumbeli igazi katonák gúnymosollyal nézegettek az udvaron, amint egyik-másik kiszállott. »Furcsa rekruták« – mondogatták egymás közt.
A legtöbb derültséget a gömbölyű termetű Szlávy Olivér okozta. Ámbár hiszen Olay Lajos és Ullmann Sándor sem nevezhető cingár legénynek.
– No, most már meglesz a háború – szólt az egyik künn ácsorgó katona, mikor a kis Rácz Gézát megpillantotta – ha már ezt a fiúcskát sem átallja elvinni a királyunk. Nagy baj lehet már akkor…
– Furcsa egy keresztkomaság – csóválgatta fejét egy másik katona. – Mert hogy a muszka császár keresztkomája a királyunknak és mégis…
– Nem ért kend ahhoz – mordult közbe a napos káplár, mialatt a rekruták megjöttek az utolsóig.
Amint együtt voltak valamennyien, pont négy órakor megnyitá az öreg Péchy Tamás… vagy hová beszélek – az öreg Jelentsik Vince tábornok a tanfolyamot.
Szépen, lelkesen beszélt az öregúr.
»Üdvözlöm nagyságtokat, akik hazafias készséggel nemcsak megszavazták a törvényt, hanem tettleg is jó példával járnak a nemzet előtt, s megalkotói lettek az első magyar népfölkelőknek.«
A beszéd tetszett valamennyi pártárnyalatnak, úgyhogy egyetlen közbeszólás sem történt. (De minek is! Hiszen úgy sincs jelen gyorsíró.) Csak a végén hangzott fel lelkes »éljen«.
– Ohó uraim! – szólalt fel Jelentsik úr mosolyogva. – Önök a Házban képzelik magukat. Itt, ahol nem lehet visszatetszés, nem lehet tetszés sem. Következésképp nem lehet éljenezni. Itt nincs politika.
– Pedig nekem jól esett – vágott közbe Ábrányi Kornél. – Mert ezek a többi bajtársaim eleget éljeneznek »generális«-t. Én ma tettem először, mert nekünk nincs generálisunk.
– Ellenkezőleg – felelt a tábornok – a mérsékelt ellenzéknél nagyon is sok a generális.
– Itt nincs politika! – figyelmeztette a generálist a kis Rácz Géza.
Amiből előre vetődik a jövő árnyéka, hogy nem az »első magyar népfölkelők« válnak katonákká e tanfolyamon, de a katonák válnak majd politikusokká.
E beszéd után kezdetét vette az első katonai akció: a ruhaválogatás, a turkálás az aerariális zubbonyok és nadrágok között.
A hadnagy, aki vezetgette őket, mindenféleképp elöl akarta ereszteni a rekrutákat az ajtón, azok pedig mindenféleképp a hadnagyot tuszkolták előre.
– Tessék kérem, hadnagy úr. Mi csak közlegények vagyunk.
– A világért sem – szabódott az –, Nagyságtok méltóztassanak!
A ruhaválasztásnak sok komikus mozzanata volt. Visinek, Beksicsnek, akik magasak, nem akadt nadrág, Szlávynak a testére minden atilla szűknek vallotta magát, Rácz Gézán minden gúnya lötyögött. A legjobban nézett ki köztük Láng Lajos.
Mikor végre sok viszontagságok után, mundérban fig und fertig előállottak, az öreg Jelentsik végignézett rajtok kevélyen, azután megelégedetten mormogta a foga közt:
– No, most már jöhet a muszka!
Azaz értsük meg egymást, csak lehetséges, hogy ezt morogta, de az is lehetséges, hogy egészen mást mormogott.
