III. felv. Nendtvich apó meséi
III. felv. Nendtvich apó meséi
A bácsi hófehér haja szépen le van simítva és kétfelé választva. Megelégedett arcán látszik, hogy minden dolga rendben van, hogy jól reggelizett, hogy a csizmája nem szorítja és hogy a kedves gyermekeit (akiket beszédeiben halhatatlanít) egészségesen hagyta odahaza.
De itt ezen a bűvös politikai homokon, amint leteszi a széles talpait a pádimentumra, egyszerre égetni, csiklandozni kezdi az a talaj, amin áll – az pedig az antiszemita program.
Hát iszen ő jó ember, nagyon is jó ember és a világért sem tesz semmi rosszat… a bajusza az igaz, hogy öklelőre áll, de édes istenem, hiszen már az is fehér. Bizony már fehér.
A napfény rámosolyog az öregre, és az öreg viszonzásul az emberekre mosolyog. Hehehe, pajkos sugarak, ugye idenéztek? Teringette, nem öregedtünk semmit.
Ehol ni, ez a Tisza Kálmán gyerek… csak az imént volt még, ahogy kikérdeztem a leckéből. Azazhogy már innen-onnan negyven éve lesz annak… Ördögöt! Tegnap volt, ha mondom… Most volt, azazhogy most van. Feláll és felel. No, csak beszélj, édes fiacskám, hallgatlak igenis. Nézzük csak, mi is a föltett kérdés? Aha, a kivándorlásokról…
Tisza elmondta, mi mindent tett már a kivándorlások akadályozására és ígéri, hogy ezentúl is szigorú gátló intézkedéseket fog tenni.
– Valde bene – gondolja magában az apó. – Jól felel. Okos ember lesz belőle. Hanem már most nekem kell mondanom valamit. Hát jól van, majd elmesélem én most neki annak a csodálatos újságnak a történetet.
S felállt a jó öreg és kezdé a zsidókon, hogy hát nemcsak az a baj, ha a magyarok kivándorolnak; látod, édes fiam, az még a nagyobbik baj, hogy a zsidók meg bevándorolnak. Persze elnézők vagytok gyermekeim, mert kölcsönre van szükségetek.
Pedig azok a zsidók nektek is veszedelmesek ám. Mert tudjátok meg, kedves kis tanítványaim, hogy van egy rettenetes nagy város, amelynek a neve Párizs, abban a rettenetes nagy városban van egy rettenetes nagy lepedőnyi újság, akit »Journal des Débats«-nak hívnak. Ezt a pénztőzsérek és zsidók csinálták. Ez, lássátok, a hétfejű sárkány, mely már ötven éve garázdálkodik ott. Ha kedve van egy reggelire, megeszi a kormányt, ha a királyra jön étvágya, hát a királyt eszi meg… nem is akar ott már király lenni senki, most sincs. Kutya állapotok ezek, gyerekek. A kormányok is csak úgy élhetnek, ha adót fizetnek neki…
Mesélt, mesélt Nendtvich apó. A volt tanítvány, a miniszterelnök, mosolyogva hallgatta. Az újságírói karzaton a nyáluk folyt az újságíró uraknak.
Annyi mindenfélét elmondott az ősz regélő a csodálatos lapról, hogy az ember szinte odaképzelte, hogy a felelős szerkesztője nyilván monsieur Aladdin lesz, akiről nekünk a szép Seherezáde szultána csacsogott egyet-mást patyolat ágyának vánkosára dőlve… végre mindjobban vész a mese rózsaszín ködébe minden, még a cím is, a »Journal des Débats«. Talán nincs is ilyen című lap a világon.
Láttuk, hogy a gonosz redakcionális szellemek mint eszik meg a különben is már kitömöttnek tartott Grévy urat, hogy tűnik el a kardcsörtető nyalka Boulanger egy újdondász szájában, ki miután már lenyelte, azt susogja kedélyesen »ham«, azután egy másik újságíró bemártja a pennáját egy kis kalamárisba s kiugrik belőle egy Napóleon…
Hanem e pillanatban Nendtvich, ki a Noch madár szárnyain ülve, minket is vitt-vitt mindig messzebb-messzebb, egyszerre hátrafordult és egyet pislantott a »Pester Lloyd« felé, s meglátván ott Falk Miksát a rozmaringos ablaknál, kiejtette kezéből a szárnyakat is, a népvándorlási logikai gyeplőt is, hipp-hopp egyszerre Falknál termett s csihi-puhi elkezdte ütni-verni a szegény Falkot.
Így bizony, így tett az apó. De ki az ördög hitte volna, hogy ő ma kötekedni akar. S milyen annyi ravaszsággal kerülte meg a dolgot.
Egész Párizsig ment, hogy onnan kényelmesen a háta mögé kerülhessen Falk Miksának.
Falk nem volt jelen (hiszen, ha ő jelen lett volna, akkor tudom, hosszabb lenne most ez a karcolat). Így aztán Tisza felelt meg Nendtvichnek, egypár szót ejtve úgy a Lloyd, mint különösen a Falk védelmére, egy pompás megjegyzéssel a Nendtvich ama vádjára, hogy Falk felséges asszonyunkat is megsértette a lapjában, de neki minden szabad, mert ezért perbe nem fogatott.
– Őfelsége – mondta Tisza – bizonyára felülállónak érzi magát azon, hogy személyes bosszút álljon a megtámadón.
Tiszának vannak ilyen szerencsés kifejezései és akkor vannak, mikor éppen kellenek.
Nendtvich apó olyan megelégedetten vette az egykori tanítvány »leckéjét«, mint illik egy békességes emberhez, akinek semmi baja a világon, aki jól reggelizett, aki kitűnően beszélt, akit a csizmája nem szorít és aki egészségesen hagyta a kedves gyermekeit odahaza s egészségesen megy közéjük mindjárt ebédelni, csak még azt várva, hogy Péchy Tamás elzengje a »boldog ünnepeket kívánok«-ot – mert anélkül talán meg sem jönne a húsvét.
