I. A jelöltség láza
I. A jelöltség láza
[máj. 7.]
Kevesen ülnek bent a padokon, a karzat népesebb, mint a terem. Eljönnek megnézni a hűséges habituék még egyszer a Házat, ki tudja, látják-e még így.
Pedig már ez sem egészen a régi. Kevesen érzik már a képviselői állás méltóságteljes nyugalmát, csak a jelöltség izgalmait. Nincsenek többé honatyák, csak honvőlegények. S nem szűz a mátka, akivel jegyben járnak, hanem mindenik egy-egy kacér özvegy menyecske, aki csal és csalatja magát. A szegény jelöltek valóságosan tűkön ülnek: a legkényelmetlenebb érzés a világon. Akinek ellenjelöltje van, az ellenjelöltjétől fél, akinek még nincs, az attól fél, hogy lesz. Mindenki fél. Nincs az a jó vagy rossz hír, amit a jelölt el ne higgyen, legyen az bár a leglehetetlenebb. Örökös hullámzásban van a kedélye. Éjjelente lázálmok gyötrik, nappal Hiób-hírek sorvasztják. S hír ilyenkor minden, még a nem hír is. Elég egy magyarázat nélküli mosoly valamelyik ismerős ajkán, hogy a gyanú ördögeit előszólítsa. »Ez az ember hallott valamit, ez tud valamit a kerületről.« (Pedig dehogy tud.)
Enyelgő napsugár komor borúba olvad minduntalan és megfordítva. Rózsaszín mosoly tündöklik ki a lapok betűiből, ha jót beszélnek, s sötét varjúcsapatként röpködnek a sorok a jelölt szeme előtt, ha rossz hírnek a rajzolói; pedig nyilvánvaló, hogy a redakcionális asztalnál készültek.
Csodálatos az a pesszimizmus és optimizmus, mely gyors egymásutánban váltakozik; a legrosszabb helyzettel is hirtelen kibékül a jelölt:
– Ejh, hiszen szeret a nép. Ha itt bukom, megválasztanak egyebütt – biztatja magát a függetlenségi.
– Sebaj – kiált fel a mameluk –, hiszen szeret a »generális«, majd behoz a pótválasztásoknál.
(Hanem, hogy a habaréki mit mond ilyenkor, azzal már adós maradok, mert eddig még nem sikerült kipuhatolnom, hogy azokat ki szereti.)
De ha mint mondom a legrosszabb helyzettel is hamar kibékül a jelölt, éppen olyan hamar kikeresi a legjobb helyzetnek is a desperátus oldalait.
– Nekem szomorú előérzeteim vannak – mondja ma bús hangon egy képviselő –, én nem jövök fel többé.
– Olyan rosszul áll a kerületed?
– Dehogy. Inkább jól áll, még ellenjelöltem sincs. Minden ember azt mondja, megválasztásom bizonyos.
– De hát akkor honnan bánkódol?
– Éppen ez az… éppen ez – nyöszörgi lankasztó melankóliával. – A múlt választásokkor minden emberem azt mondta, hogy nem leszek meg… mindenki azt mondta.
– No, és mégis meglettél.
– Éppen ez az – dünnyögi végtelen szomorúan –, éppen ez. Meglettem. Ma pedig minden ember azt mondja, hogy megleszek, tehát mi következik ebből a logika szerint? Az, hogy most nem leszek meg.
(Jó szerencse, hogy ilyen logikus fő kevés van a Házban.)
Én magamon is kitapasztaltam, hogy mennyire viszi az embert a bátorító szó az elbizakodottságba és a nyugtalanító megjegyzés a csüggedésbe.
Egyszer egy választóm azt a hírt hozta:
– Ön olyan biztos, hogy csak gróf Károlyi Sándor buktathatná meg a kerületben.
– No, az még attól függ – szóltam közbe nagy hetykén –, hogy melyikünk győzné jobban pénzzel.
Egy óra múlva meg már azt újságolta valaki, hogy Ányos Tivadart állítja fel ellenem az ellenzék. S én, aki egy óra előtt még Károlyival akartam megküzdeni, most már Ányos Tivadartól is megijedtem.
Ilyen különös állapot a jelöltség. Egy nagy betegség, de amelybe mindenki belekívánkozik.
Pedig ha jól fölfogjuk a dolgot, hát nincs háládatlanabb dolog, mint a választási láz; lesz ahogy lesz. Ha az embernek nincs ellenjelöltje, akkor azzal vigasztalhatja magát, hogy egyedül áll, ha pedig van ellenjelöltje, ebben meg az a vigasztaló, hogy annak az ellenjelöltnek meg ő az ellenjelöltje.
Különben napról-napra okosabbak leszünk, s maholnap ki lesz találva nemcsak az örök mozdony, hanem az örök népszerűség is – a jelöltek számára.
Bánffy Dezső főispánnak fogja köszönni a jelöltségben szenvedő emberiség ezt a halhatatlan ideát; ő volt az első, aki rájött, hogy nincs többé megunt képviselő.
Azaz megunt képviselő elég van, de ő tudta először gyakorlatilag fruktifikálni az intézményt, hogy egy főispán esetleg két megyét is adminisztráljon.
Mikor az egyik megyében megunják a képviselőket, elviszi őket a másik megyéjébe és kicseréli amazokkal. Mint ahogy a földbe a kukorica után búzát vetnek és vice versa. Mindenik megye mindig friss embereket kap, amiért aztán végtelenül meg van elégedve és megmarad az illúziója.
…Lám mégis igaza van Biasini Domokosnak: hogy Erdély adja Magyarországnak az okos embereket.
