MOCSÁRY
MOCSÁRY
(Csevegés)
Az ellenzékből mindennap elolvad egy ember. Tegnap Mocsáry, ma Olay.
– Ti már a választások nélkül is elfogytok – ijeszték őket a mamelukok.
Olayra ez különben csak tréfából illik, nyilatkozata tapintatos volt és a helyzetből folyt, mert valóban nincs olyan pártállás, mely szükségessé tenné érdemes férfiak becsületében piszkolódni.
Egészen más a Mocsáry esete. Egy sajátos pszichológiai rejtéllyel állunk itt szemben.
Hogy jutott oda a függetlenségi párt vezére, ahol most van?
Hogy ezt megérthessük, fel kell keresnünk e tragikus pályafutás kezdetét: miképp lett a szélsőbal vezérévé?
Asszony a kezdet. Mocsáry a nagy Wesselényi Miklós özvegyét vette el. Apródonkint azt kezdte hinni, hogy ő a Wesselényi Miklós utódja. Titkos erőket kezdett magában sejteni, álmok jelentek meg előtte. Fényes jövőnek nyájas képe mosolygott rá, akár behunyta a szemét, akár kinyitotta.
Ekkor floreszkált a Bach-szisztém. Volt egy ismerős cenzora, aki nagyon szerette.
Minthogy már a cenzor megvolt, hát azt gondolta magában, hogy annak a kedvéért ír egy röpiratot, mint aki a gomb kedvéért kabátot varrat.
Megírta. Csupa közhelyek voltak benne, ama hazafias frázisok, amiket akkor minden kávéházban lehetett hallani, ahova magyar urak jártak. De amiket akkor kinyomatni nem volt szabad.
A Mocsáry cenzora nem tett semmi kifogást. Látatlanul láttamozta a röpiratot, mely nemsokára megjelent.
Az, ami szóval semmi hatást nem tett volna, roppant lelkesedést keltett nyomtatva. A nyomdafesték beragyogta a közönséges frázisokat. A szabadság mosolya látszott ezekből a betűkből előtündökölni.
Denique Mocsáry hirtelen nagy ember lett az országban. Csodálták bátorságát és talentumát, ünnepelték, fáklyászenézték. Pedig a cenzoré volt az egész érdem.
Mert hiszen írtak akkor elég jobb röpiratot a Mocsáryénál, csakhogy azok mind ott rekedtek a cenzori fiókokban egerek eledeléül.
Mocsáry most már szentül meg volt győződve, hogy nagy szerepre van hivatva.
Mikor aztán felkerült képviselőnek és Deák Ferenc nem adott neki nagyobb szerepet, méltatlankodva ment át a balközépre.
A balközépen sem ütötte meg hiúsága mértékét az ottani pozíciója.
Dúlt-fúlt, méltatlankodott, töprengett.
Ej – gondolta magában –, átmegyek a szélsőbalra. Ott engem jobban megbecsülnek.
És átment a szélsőbalra. Itt szép, verőfényes napok következtek rá. Helfy és Irányi mellett vezér lett. Évek folytak le szép csendesen, s ha tekintélye nem nőtt is, de olyan lassacskán apadt, hogy még kihúzta volna vele egypár esztendeig.
Hanem a szélsőbal is új rügyeket kezdett hajtani. A régi emberek elfogytak. Újak jöttek helyettök, s mind szűkebb térre kezdték szorítani Mocsáryt. Egy nap azon vette magát észre, hogy itt is lehunyóban van a napja.
Dúlt-fúlt, méltatlankodott, töprengett.
– Itt már végem van. Nem akarnak elösmerni. Mit tegyek?
Sokáig mérlegelte az esélyeket.
– Még csak két olyan párt van, ahol nem voltam. Az egyik a habarék, a másik a nemzetiségi.
Habozott, számolt a lelkiismeretével, át meg átgondolta, hogy mit cselekedjék: habaréki legyen-e vagy oláh?
Utoljára is oláh lett.
És csak ebben van az ő végzetes tévedése, mert mégsem egészen olyan nagy bűn habaréknak lenni, mint oláhnak.
De ez se beszámítható: mert a kielégíthetlen hiúság, a féktelen szereplési ösztön démona taszigálta őt ezen a szomorú úton idáig – ahol még sohasem járt magyar kálvinista úriember.
