SKÍZ, XXI. ÉS I.
SKÍZ, XXI. ÉS I.
Ezerszer leírtam már a Házat, de egyetlenegyszer sem a klubot. Igaz, hogy ez a házi szentély, amelynek titkait szellőztetni illetlen.
No, de nem is kívánok a kulisszák mögé pillantani, nem kukucskálok be a Deák-szoba kulcslyukán, nem vetek bepillantást abba a mozsárba, amelyben tömörré kögíttetik a párt tagjainak véleménye.
Nem festem le az egyes minisztereket házi körükben s az egyes képviselőket otthon. Nem fecsegek el konferenciális titkokat, mégpedig abból az egyszerű okból, mert semmi titkot sem tudok. Tisza nem veszi magát körül se miszticizmussal, sem augurokkal. Amit akar, kitalálják, amit nem akar, megmondja.
A klubban hiába képzelne az ember valamely forrongó életet csapkodó hullámokkal, amiket fáradságba kerül a medrükben tartani.
Egészen csendes világ van ott. Az Urbanovszky krákogása is már zaj.
Egyetlen egyszer voltam kíváncsi, miként vélekednek a klubban, mikor a Komjáthy-affér történt az intendáns ítélőszéke előtt. Fel is mentem tudakozódni.
– Milyen a hangulat itten?
– Semmilyen. Tisza nem is volt ma bent.
Ez volt a felelet.
Azóta ebben az irányban nem is kérdezősködöm senkitől. Sőt az obszerválást is abbahagytam, hanem teljes erővel a tarokk tanulmányozására vetettem magamat. Láttam, hogy minden tudomány közül ennek veszi az ember a politikai pályán a legtöbb hasznát.
Sajnos, hogy nincs hozzá valami különös talentumom, mert minden elvesztett partit nekem tulajdonítanak a partnereim, itt hibáztam el, ott hibáztam el, egyszer azért szidnak össze, hogy minek jöttem ki királlyal, máskor azért szidnak össze, hogy miért nem jöttem ki királlyal, majd azért förmednek rám, hogy minek jöttem tarokkal, majd azért, miért nem jöttem tarokkal. Végre is beláttam, hogy magamnak kell bejárni.
Akkor meg azért mordultak ellenem, hogy minek ugrálok be minden ostobaságra és rontom a játékukat?
No, hát nem járok be ezentúl csak tíz tarokkra négy primőrrel.
Ez sem tetszett.
– Nem vagy te zempléni ember? – kérdék gúnyosan.
– Hát olyan szégyen zempléni embernek lenni? – tudakolám naivul.
– A tarokkban bizony nem nagy dicsőség. Mert a zempléni ember csak biztosra utazik.
Egy öreg képviselő félrehítt egy szögletbe, s mint ahogy a »balekot« szokás, elkezdett oktatni.
– Igen, a zempléniektől jó óvakodni a tarokkban, de még jobban őrizkedj, édes fiam, a sárosiaktól, kiváltképpen arra ügyelj, hogy egy sárosinál több sohase legyen a kompániában; mert ha kettő van, kritikus kihívásodnál mindig tótra fordítják egymás közt a beszédet.
Jókai Mór is ott terem valahonnan. Neki is vannak jó tanácsai.
– Nem poétának való játék az. Különösen le ne ülj az abaújiakkal, mert soha ezeknél ravaszabbakat nem találsz. Közbül ültem kettőnek a minap. Éppen egy kettest mondtam, játszom nagy passzióval, hát egyszer csak a vége felé elkezdi olvasni az ütéseket az egyik hangosan… mire félhangosan azt súgja neki a másik: »ne olvasd hangosan, mert még észreveszi és el találj a dobni a XXI-est«. Nosza én sem voltam rest, odacsapom önként a skíz torkába a huszonegyest… a két kozák összemosolyog… éppen azzal lettem harminchárom.
– Ez még mind semmi – kezdé mesélni a klub legkitűnőbb játékosa –, a te eseted csak apró malőr a szegény Móricz Pál esetéhez képest.
– Mi történt vele?
– Oh, az örökemlékezetű marad a tarokk történetében. Mióta ez a klub áll, azóta se volt párja.
– Halljuk már!
– Móricz Pál a dunántúliakkal ült le játszani, s az mindig valami szerencsétlenséget hoz az emberre, mint a pénteki nap. Kiosztják neki a kártyát, első volt, megolvassa, hát látja, hogy csak tizenegy, még egyszer elolvassa, biz az csak tizenegy, rosszul van elosztva. No, gondolta magában, csinálok most veletek egy jó tréfát, s noha csak hat közepes tarokkja van skíz, pagát nélkül, elkiáltja magát nagy komolyan:
»Solo, tous les trois, pagat ultimo!« (Ennél többet már egy miniszter se mondhat tizenegy kártyából.)
Az, akinél a skíz volt, fölszisszen s mohón kiáltja vissza: »Kontra a tous les trois-nak!«
Az, akinél a pagát volt vagy kilenc tarokkal, stentori hangon ordít fel:
»Kontra az ultimónak, kontra a játéknak, kontra mindennek!«
Ez a szörnyű hadüzenet úgy hangzik mindig a klub nagytermében, mint valami síri szózat. Meghallják mindenfelől és gyülekezni kezdenek az összes asztalok gibicei az idegrázó küzdelem színteréhez.
Móricz Pál kedélyesen mosolyog: No, csak örüljetek jóemberek egy darabig, majd mindjárt kisül az én tréfám, és visszamennydörgi a »rekontrá«-t.
Amint azonban játszani kezdenek és amint már éppen fel akarja deríteni Móricz Pál a titkot, hogy rosszul van a kártya elosztva (amely esetben a játék nem érvényes), addig-addig tapogatja a nagy kövér ujjaival a kártyákat, hogy egyszerre csak kimorzsolja a – tizenkettediket. Ott volt elbújva valahol a vörös dáma mögött.
De már késő volt.
Hiába szabadkozott, azaz nem is szabadkozott, hanem egyszerűen kifizette a szörnyű bukást.
Azért nem jó a dunántúliakkal játszani, és azért nem való a tarokkal tréfálni.
– De hát akkor szeretném tudni, milyen megyebeliekkel játsszam?
– Te? Itt a klubban? Legjobb a Heves megyeiekkel.
– A Heves megyeiekkel? Miért?
– Quia non sunt.
Elértettem a gyöngéd célzást és azóta nem játszom többé, hanem az elméletre adva magamat, szakcikkeket kezdek írni a tarokkról.
… Hátha ezen a réven is bejuthatnék a Házba.
