A KÚRIA ÉS GYÁSZA
A KÚRIA ÉS GYÁSZA
Egy idegen, nevezetességeket nézegető utassal történt, hogy Szegeden megnézve a börtönöket, e mindenféle komforttal berendezett szellős termeket, Budapesten belátogatott a Kúriához, ahol ocsmány, homályos cellákban sínylődnek a hivatalnokok, s leírásaiban összetévesztette a két helyet. Azt hitte, ebben ülnek a rabok, amabban a bírák. Valóban az épület, melynek homlokzatán ott áll aranybetűkkel »Iusticia regnorum fundamentum«, olyan kopott, olyan elhagyatott, mint az »igazság«. Pedig ez épületben székel az ország két legmagasabb ítélő fóruma.
E két fórumból csak az egyik áll európai nívón: a Kúria, hol a jogászvilág összes jelességei együtt vannak. Több jó bíróságra már nem telik az emberanyagból. Hiába lamentálunk, hiába szidjuk az igazságügy-minisztert, hogy rossz az igazságszolgáltatás, a jó igazságszolgáltatáshoz mindenekelőtt jó bírók kellenek. S az nincs. Hiába gyújtaná meg Fabiny a Diogenész lámpását.
Büszkeséggel lehet említeni a Kúriát, de a királyi tábla még sok kívánnivalót hagy fenn. Sokat dolgozik, gyorsan és rosszul.
Egész adomakör nyílzáporával lehetne sújtani a ferde ítéleteket, melyek onnan kikerülnek. A magyar ügyvédek a vacsoráiknál egyébről sem beszélnek, ha jól akarnak mulatni egymás közt, mint a tábla ítéleteiről, mellyel az is megesett, hogy az első bírósági ítéletet indokainál fogva hagyta helyben – pedig éppen azon a címen fellebezett a fél, hogy az első fokú bíró elfelejtette indokolni.
De nem most az ideje humorizálni az ódon ház lakói fölött, midőn fekete lobogó leng a homlokzaton, mely a Kúria elnökének, Perczel Bélának halálát jelenti.
Egyike tűnik el vele a legrokonszenvesebb alakoknak. A gőgös, feudális érzelmű Mailáth György után jött. Szelíd, jó ember volt. Éppen alkalmas egy ilyen testületet vezetni, mert a Kúria elnökének nem szabad hatalmasnak lennie, sem erőszakoskodónak. Az ő szerepe a lehető legszubtilisabb kormányzás.
Szép magas szál ősz ember volt, vékony, értelmes arccal, nyájas, de mégis tiszteletet parancsoló tekintettel. A közügyekben mindig nagy szerepet játszott. Elnöke volt a képviselőháznak, Bittó után pedig az igazságügy-miniszteri tárcát viselte.
Mindez el van mondva róla egyebütt is, de kár volna elfelejteni igazságügy-miniszter korából, hogy midőn Wagner László a saját fiát lőtte le a párbajban, a megszomorodott szívű atya igazi római módon cselekedett: kegyelemre ajánlá Wagnert a fölségnek, mert az igazság a Wagner részén látszott lenni.
Azokhoz a régimódi emberekhez tartozott, kiknek lelkülete örökre üde marad. Még öreg korában is szerette a költészetet – de nem úgy, mint nehány »nagy« emberünk, kiknek a »melle« kívánja meg a poézist, és ők maguk kezdenek vén korukra szerelmes verseket irkálni.
Igen gyakran eljárt az irodalmi társaságok gyűléseire, s ott olyan figyelemmel kísérte a novelláket és verseket, mint egy gyermek, aki a mesehallgatás gyönyöreinek úgyszólván önfeledten adja oda magát.
Nemegyszer történt meg, hogy felolvasás után odalépett valamely fiatal íróhoz, és bemutatta magát.
– Én Perczel vagyok. Nagyon szép volt. Írjon ilyet minél többet.
Mint emberről elragadtatva lehet beszélni; hogy milyen volt mint elnök, annak megítélése más lapra esik.
De egyet ki lehet mondani, hogy szerencsés elnök volt, mert akár van benne része, akár nem, az ő elnöksége alatt a Kúria folyton erősbödött tehetségekben, s elérte azt a magas színvonalat, amelyen ma áll.
Hogy ki lesz az utóda, máris találgatják a bírói körökben. Vagy Szabó, a mostani alelnök, vagy pedig maga Fabiny, aki hír szerint helyet adna Szilágyi Dezsőnek.
De az talán e percben közönyös is.
