A második halál
A második halál
Miklós úr másodszor ezelőtt öt évvel halt meg. Én is ott voltam a temetésén. Mint vidéki újságíró, hosszú nekrológot írtam róla, sőt, ha jól emlékszem, néhány szöget én is vertem a koporsójába.
Halála most is egészen tragikus volt.
Szomorú nap volt az… sokkal szomorúbb, mint az, amikor a tetemek halma alatt feküdt s fölötte kozák lovak patái táncoltak… sokkal szomorúbb, mint mikor a székesegyház hajóját az orgona búgása és a sírók zokogása tölté meg.
Az egykori hős ez időben a városi árvaszék elnöke volt.
Dicsőséges múlt állt mögötte. A Bach-korszak, a 61-iki hajnalhasadás, az alkotmányos éra gyermeknapjai, az új idők – mind Miklós úr nevével függtek össze az ő városában. A sebek, melyek bőven keresztezték arcát, testét, szentek voltak a pátriájában. Tisztelettel említé nevét mindenki, apa a fiának, mint az antik jellemek és a hazafiak mintaképét mutogatta.
Azután egy napon váratlanul meghalt. Szomorú őszi este történt. Az emberek seregestől özönöltek házához, de nem mentek föl az emeletre, ahol lakott, hanem lenn csoportosultak a kapu előtt és izgatottan beszélték meg az eseményt. Néha egyik-másik dühtől torzult arccal nézett föl az emeleti ablakokra.
Olyan volt odalenn a kapu előtt károgó fekete töemg, mint egy nagy csapat varjú, mely a halottszag körül kóvályog.
Én azonban fölmentem a halottas szobába, s megtekintettem az egykori hős tetemét.
Egy pamlagon hevert, fehér lepellel leborítva. A lepel alatt erőteljes körvonalakban domborodott ki Miklós úr hatalmas alakja, s a fejér gyolcs a fej táján vérben ázott. Úgy feküdt ott, mint egy megölt harcos.
Közelében egy kilőtt pisztoly hevert a földön.
A szobában rendőrségi emberek jártak-keltek, összehányták az irományokat, néha valamelyik lába beleakadt a lepelbe, s lerántotta a véres burkot a Keszthölczy család utolsó ivadékának, a város szeme fényének halottsápadt arcáról, melyet ezüstként körített őszbe vegyült haja, szakálla.
Nyomasztó súly nehezedett lelkemre. Megdöbbentő volt az ellentét ennek a nagy hősnek és ennek a gyönge lelkű szerencsétlennek kettős alakja közt.
Az őszelői szelíd ég, melyre csoportjával ültek ki a csillagok, belátszott az íves ablakokon. Magasan lebegett az alkonyat homályában a tömérdek aranyszemet nyüzsgető hatalmas boltozat, melyről egy-két csillag ide nézett a lepellel takart alakra… ezer más pedig oda, arra a térségre, hol egykor, régen, a mesés múltban azok a hullahalmok gömörödtek…
A szomszéd szobában egy öregasszony térdelt a feszület előtt, keserű, szívet rázó fájdalommal szegezve szemeit az istenember arcára…
Vajon ez a fájdalmas tekintet nem azt kérdezte-e, hogy miért nem engedte a gondviselés elveszni akkor ezt a fiát is, mint a másikat?
…Egyébiránt Keszthölczy Miklós úr, ámbár eleinte az a híre járt, hogy meghalt, fél esztendő múlva kiépült halálos sebéből. De bizony azért meg volt halva.
