KI ADOTT LEGTÖBBET A »JÓ SZÍV«-NEK?
KI ADOTT LEGTÖBBET A »JÓ SZÍV«-NEK?
Talán az esztergomi érsek? Talán valamelyik Eszterházy? Ámbár minek azt feszegetni, elég volt nekem egyszer megjárni azokban az időkben, mikor Zichy Jenő a Huszár Adolf-féle Vénusz-szobrot ajándékozta a fővárosnak.
A képviselőház folyosóján is fölemlegették akkor ezt a hírt a napi pletyka között, s különösen Jókai dicsérte a szobrot, s elismerőleg szólott Zichy grófról.
– Mégiscsak derék ember az, tesz, áldoz.
– Ejh, mit – vetettem oda magyar szokás szerint fitymálólag. – Nagy dolog is az? Éppen csak annyi, mintha én egy kabanosz szivart adnék…
– Nos – mondja Jókai nagy hirtelen –, hát adtál te valaha a városnak egy kabanosz szivart?
Ez a váratlan kérdés megzavart, mert én csakugyan sohasem adtam a városnak egy veres krajcárt sem, s röstelkedve oldalogtam el a folyosóról, belátván milyen ízléstelenség, ha azok fitymálnak valakit, hogy keveset tesz, akik éppen semmit sem tesznek.
Ezért nem feszegetem most sem, ki mit adott. Megbékülök a prímás adakozásaival, bámulom Andrássy Manót, aki egy ezrest kivágott, tisztelem Milán királyt, aki kétezer frankkal beállott magyar embernek, s dicsérem a volt pénzügyminisztert, minthogy húsz forintjával fizette poharankint a vizet. Irtóztató ár ez olyan időben, mikor ingyen is odaadtunk volna egypár milliárd akót a folyamainkból.
Eszem ágában sincs tehát rápirítani azokra, akik nem eleget adtak (elég volt egyszer röstelkednem emiatt).
Nem, senkit sem akarok sem megszúrni, sem kiemelni, hanem egyszerűen megyek a pénzem után.
Mert én is ott voltam tegnap a bazárban, mely elementárisabb erővel tudott pusztítani az árvizeknél. A vizeket csak Neptun vezette, de a bazárt az összes istennők, nimfák és najádok. A Khariszok, Antiope, Aphrodité és a többiek.
Az egyik így szólt hozzám egy olimpuszi sátor alól:
– Vegyen még valamit!
– De hiszen mindent vettem már.
– Mindent?
– Nos igen, abból, amit árulnak.
– Aha, ön valami olyat szeretne, amit nem árulunk.
– Természetesen.
– Például? – kérdé gúnyolódó pajkossággal. – Jaj, de ne is mondja!
– Hogyan, a vevőnek nem szabad megmondani, mit akar? De bizony, megmondom…
Elpirult és beszaladt a sátor belsejébe.
– Én egy cikktémát szeretnék venni.
– Csak. No, azt talán adhatok is. Hadd gondolkozzam. De lássuk előbb, hogy mit ad érte? Mert esetleg inkább magam írom meg.
– Isten ments attól. Olvastam a Fenyvessy lapját.
– Milyen legyen a téma?
– Mindenesetre alkalmi. Valamely pikáns, lélekemelő vagy eredeti részlet a háromnapi élményeiből.
– Pikáns? Lélekemelő? Ilyesmi ugyan nem történt. Hanem eredeti… Megálljon csak. Hát igen. Szerdán egy csomó napszámosnőt fogadtam, akik a sátramat rendbe hozták. Mikor fizetni akarom őket, mind a markát tartja, csak egy ráncos képű öregasszony szedi magára a gúnyáját, s pénz nélkül akar elmenni.
»Hát a napszámját nem veszi fel, öreg néni?«
»Igenis nem, kérem alássan. Odaadom azoknak a szegény embereknek, akiket az isten meglátogatott.«
»No, ez szép magától«.
»Mert én tudom, kérem alássan, mit tesz az, ha az isten ellátogat valahova, én azt jobban tudom, mint más.«
»Ugyan, mért tudná jobban?«
»Mert engem nemcsak meglátogat, de folytonosan nálam lakik.«
»Az isten lakik magánál?«
»Nálam bizony, pedig csak pincében lakom. De rám talál. A harmadik kenyérkereső gyermekem halt meg egy év óta.«
Az öreg anyóka könnyezve bicegett ki a sátramból. Ön ebből pompás tárcát írhat, ha akar. Hanem hát, mit fizet érte?
– Egy forinttal többet, mint az, aki a legtöbbet adta a »Jó szív«-nek. Áll az alku?
A menyecske pénzsóvár szeme felcsillogott:
– Áll. Csakhogy gondolja meg, mit ígér. Mert nálam sok ember megfordult, bankárok, grófok.
– Nem törődöm én azzal. Hiszen csak az a kérdés, hogy mennyi volt annak a szegény asszonynak a napszámja, mert bizonyos vagyok benne, hogy az adott legtöbbet.
– Ejnye, de nagy ravasz maga. Hisz az csak ötven krajcár volt.
– Hát akkor itt van egy forint ötven krajcár. Tessék.
Így vettem meg ezt a cikket másfél forinton, de biz az annyit sem ér.
Tekintettel azonban a bazárbeli nagy drágaságra, még elég szerencsés akvizíció.
