A korona alatt értjük a kilenc vagy a hétágút, … az írás alatt értjük az írást.
Ekörül folyt ma a harc a belvárosban.
A választók egyrésze megbosszankodott azokra, akik az első lélegzetre Orczy báróhoz rohantak, a második lélegzetre gróf Zichy Józsefhez csörtettek el, és mikor az sem fogadta el a jelöltséget, mondván azt, amit egykor Grill Richard, hogy »még most nincs itt az ideje«, szétnéztek epedő szemekkel:
– Könyörülő isten, hol lehetne még kiásni egy grófot?
Egy grófot, akinek még ne legyen mandátuma, egy grófot, akinek még ráfér fejére a polgári koszorú.
Ettől a grófomániától megcsömörlött a választók másik része a keresgélés hetedik napján, s most támadt egy párt, mely mindenáron egy »nem grófot« keres.
– Válasszunk meg egy nagypolgárt!
– De ha nincs. A nagypolgárok ritkábbak a grófoknál. Pedig a grófok is ritkák.
– Még Bobula János is jobb, mint egy gróf!
– De Bobulát csak nem választhatjuk meg.
– Akkor válasszunk meg egy tudóst.
S megindul a tudósok kutatása. Ma egy bizalmas értekezleten összejöttek azok, akik gróf-iszonyban szenvednek, és felolvastatták maguknak az összes egyetemi tanárok és akadémiai tagok névsorát.
Síri csöndben peregtek a nevek:
A Vámbéry nevénél egy kis vita keletkezett. Némelyek azon a nézetben voltak, hogy ez elég jó jelölt volna, Vámbérynek mekkora tekintélye van Angliában
– Hát mért válasszunk mi Anglia gusztusára? – szólt közbe valaki.
Egy másik polgár azt hozta fel Vámbéry ellen, hogy ő ugyan elösmeri Vámbéry tudományát, nagy eszét és európai hírét, de hiába, megválasztását mégsem tartja helyesnek, mert az a gyanú van elterjedve ellene, hogy sohasem járt Bokharában.
– Hiszen Deák Ferenc sem járt ott, azért mégis megválasztottuk.
– Ne hamarkodjuk el a dolgot, uraim – szólt egy óvatos hazafi. – Hátha jobb jelöltre is akadunk az Akadémia lajstromában. Lássuk előbb az egész lajstromot.
Következett az Akadémia lajstroma.
Lepotyogott végig, a Hunfalvytól kezdve egész Fejér-pataky Lászlóig.
Sehol egy fülbemászó név. A városi atyák szomorúan csóválták fejeiket.
– Amice – szóltak oda a jegyzőnek –, nézze meg csak jól azt a lajstromot. Nincs-e valami tévedés a dologban?
– Ezek, kérem, a Tudományos Akadémia tagjai.
– Lehetetlen. De mindegy. Mégis ezekből kell választanunk nekünk, akik grófot nem akarunk.
– Úgy van! Vagy egy nagypolgárt, vagy egy nagy tudóst! Nekünk »írás« kell, nem »korona«.
– De uraim – szólalt meg most egy, az értekezletre belopózott gróf-párti –, mit akarnak Önök, demokrácia, éppen az akadémiai tagokkal?
– Meg akarjuk mutatni, hogy egy tudós több, mint egy gróf.
Erre a belopózott gróf-párti választó elkezdett kacagni, mint egy zuhatag.
– Hiszen, uraim, maguk az akadémiai tagok is mindenáron egy grófot keresnek az Akadémia elnökének.
Ez aztán olyan tromf volt, hogy rögtön elejtették a kombinációt, hogy egy nagy tudóst kell keresni jelöltnek.
S legott oda módosult a jövendőbeli kvalifikációja:
»Ne legyen gróf, és ne legyen tudós.«
Most már hát remélhető, hogy akad a belvárosba jelölt. Az ügy egészen jó vágányba zökkent, mert olyan emberben, aki se nem tudós, se nem gróf, elég nagy választék van az országban.