»URUNK«
»URUNK«
Kubicza nagy és hatalmas főispán, aki az ő képviselőit nem hagyja: a bukás esélye ki van zárva, de a halál ellen meg nem védheti őket még Kubicza sem. Szegény »Urunkat« elvesztettük. Egy bécsi távirat jelenti, hogy elszenderült örökre.
Ugyanis »Urunknak« az öreg Szitányi Bernátot hítták a parlamenti körökben. Még a Deák-párti időkben ragadt rá ez a név, amikor ő tartotta kezei közt a Trencsén megyei viszonyok szálait, s az akkori követek közönségesen »Urunk«-nak szólították a leghatalmasabbat közölök. Azóta Kubiczához jutott a jogar, s az »urunk« csak mint üres cím figurált.
Kedves, megszokott alak volt a hetvenes éveken túl járó öregúr a Házban; rendesen eljárt az ülésekre, s végigélvezte azokat tíz órától kezdve egész kettőig. A politikában csak mint dillettáns vett részt. Jobban szerette a folyosót, mint a tanácstermet, a folyosói triccs-traccsot a komoly beszédeknél. Hanem hűséges meghallgatója volt ezeknek is, s véleményt mondott mindenikről.
Híressé a Házban cukros doboza, szép fehér mellényei és bársonykabátjai tették. A cukros doboz arra való volt, hogy abból a kedvenc embereit, a beszédektől kiszáradt torkúakat, megkínálja. Tiszának pláne mindennap kedveskedett egy cukorkával.
Ebbe annyira beleszokott Urunk, hogy amikor nem jöhetett el az ülésre, hogy a szelence hiánya a miniszterelnököt ne zavarja, egy másik trencséni követtársát, Urbanovszky Ernőt, akinek a mellékneve »Ucsu«, bízta meg a szelence kezelésével. A helyettes szelencetartó (aki sohasem vágyott nagyobb hivatalra ennél) kevélyen, méltóságteljesen végzé Urunk szerepét.
Sok mosoly tárgya volt az is, amikor a trencséni követek Kubiczát várták. Szépen kiöltözködve jöttek be a Házba, Urunkon bársonykabát, Ucsu kezein új kesztyűk, hogy aztán onnan az érkezési órára együtt kocsizzanak ki a vasúthoz az érkező elé.
Ha rajta volt a bársonykabát az öregúron, száz kedélyes kötekedés fogadta. »Már megint Kubiczát várjátok?«
Előzékeny, nyájas volt mindenkivel, jó barátságban lévén még az ellenzékiekkel is. A gavalléros aggastyánok közé tartozott, gyakran lehetett látni a lábain lakktopánkát s a fején szépen villogó sima cilindert.
Voltak némelykor kedélyes élcei is, de különösen jóízűen tudott nevetni a másokénak, s azokat éppen olyan nagy buzgalommal kolportálta, mint a cukorkáit. Különösen a Harkányi Frigyes anekdotáit bámulta: »Mikor fogy már ki ez a Frigyes? « De Harkányi Frigyes mégis tovább győzte az adomázást, mint Szitányi Bernát a nevetést. Most mindnyájunkat megszomorított az öregúr, aki egész életében arra iparkodott, hogy mindenkinek kellemeztesse magát.
Szitányi mint fiatalember Hont megyében kezdte pályáját, hol jegyző és szolgabíró lett. Sőt 1849-ben alispánságot vállalt.
Ezért később menekülnie is kellett, s javait konfiskálták. Csak az amnesztia megadása után került haza. Itthon mindjárt megválasztotta képviselőnek a vágbesztercei kerület s azóta folyton ezt képviselte. Sem a kerület nem unt rá, se ő a kerületre.
A koronázás alkalmával aranysarkantyús vitéz lett, 1875-ben pedig a Lipót-rend kis keresztjével tüntette ki őfelsége.
Az ősz óta gyakran előforduló gyászesetek, a bajtársak hullása, az öregurat is búsította.
– Rossz esztendő ez – jegyzé meg nem egy alkalommal. – Csak ez elmúljon!
Pedig éppen a következő esztendő lett reá nézve rossz, ha rossznak lehet nevezni az elmúlást, azt a még a vágbeszterceinél is nyugalmasabb kerületet, mely csak egy négyszögöl az anyaföldből.
Szépen halt meg, mert hirtelen s nagyobb szenvedés nélkül. Itt karácsony előtt elbúcsúzott mindenkitől, mint ahogy ünnepek előtt szokás, minden jó embernek adott még egy-egy cukorkát, azután elutazott Ivanócra Kubiczához; látta még egyszer Kubiczát. Utoljára. Onnan múlt csütörtökön testvére látogatására ment Bécsbe, s ott érte utol a halál.
Kedves emléket hagyott maga után. Felőle pártkülönbség nélkül csak egy nézet lehet: hogy derék magyar ember szállt vele sírba.
