A »RÖPDE« ÚJ LAKÓJA
A »RÖPDE« ÚJ LAKÓJA
A habarékpártnak is van egy Gaál Jenője, a kormánypártnak is, de míg a habarékpárti Gaál Jenő nevezetes, híres a hosszú beszédeiről (neki mondta Beöthy Aldzsi: »Az a különbség kettőnk közt, hogy én elkezdeni nem tudom a beszédeimet, te meg bevégezni nem tudod a tieidet«), addig a kormánypárti Gaál kellemes, csöndes ember, aki a viták élénkítésére elégnek tartja maga részéről a »halljuk«-ot, de azt is ritkán.
De minek is beszélne a felvinci Gaál? Untig elég mind a kettőjüknek, amit a világosi Gaál összebeszél. A felvinci Gaál választói úgyis azt hiszik, hogy ő eregeti azokat a hosszú orációkat, duzzognak értük, s mindig drágábban választják meg: »Hja, ha annyit akar beszélni a mi nevünkben, hát fizesse meg.«
Ám, ha a választók beszédesnek hiszik a felvinci Gaált, ő maga érzi hallgatag voltát, s egy idő óta elégedetlen önmagával.
Mert a szabadelvű párton sok olyan ember akad, aki meg van elégedve a közviszonyokkal, de nincs megelégedve önmagával, míg ellenben a habarékpárton mindenki meg van elégedve önmagával, de a közviszonyokkal egyik sem.
Könnyű ezeknek akciót kezdeni, de nehéz a mamelukoknak: önmaguk ellen.
Felvinci Gaál Jenő elhatározta:
– Okvetetlen csinálni kell már valamit. De mit?
A jó szerencse vele volt, s csakhamar rést nyitott előtte.
Ugyanis az történt, hogy hosszú politikai pálya után végre Csernátony is megkívánt valamit.
(– Aha! – vág közbe az olvasó – kibúvik a szög a zsákból.)
Nos igen, neki is támadt egy óhajtása.
(Hm, egy miniszteri tárca? Vagy tán egy rendjel?)
Nem, csak egy fülemilére fájt a foga. Még éppen ez hiányzik a röpdéjéből. Milyen boldogság volna egy fülemile. (Még akkor nem szólalt volt meg a szélsőbal énekese, Meszlényi Lajos, mert talán rögtön kiábrándult volna a fülemilékből.)
A madarakat és a virágokat csak a jó ember szeretheti. Ez a költői vonás aranyozza meg Csernátonyt. Tollának maró mérgébe mézcsepp gyanánt vegyül. Ki félne tőle? Ki ne szeretné?… Hiszen mondják, talán igaz is, hogy sok politikai ellenfélnek törte be a fejét, de ő amputálta meg egy beteg csíznek az eltört lábát is. (Ahogy én ezt már valahol egyebütt megírtam.)
Csernátony elmondta a képviselőházi folyosón, hogy nagyon szeretne egy fülemilét szerezni.
Valamelyik ott ácsorgó élménc még azt a rossz ötletet csinálta rá:
– Micsoda divatja ez a madaraknak! Tisza egy vörös sast kapott, Csernátony egy fülemilét keres.
S mi volna lehetetlen a Tisza barátjának?
Ösmerek egy urat, akinek azt szokták a neve mellé tenni a bemutatásnál: »X úr, Tisza volt választási elnöke«, s ezzel a címmel (hogy egyszer valamikor, valahol egy óráig elnökölt valami falusi deszkabódéban, míg künn az atyafiak Tiszát képviselőnek kiáltották ki), naggyá lett, még tán olyan ember is akad, aki a koponyája alkotását nézegeti, mint az I. Napóleonét. Mert nem tréfadolog a Tisza választási elnökének lenni.
Hát még a Tisza benső barátjának? Ez az igazi titulus.
Nagy, merész elhatározás szállta meg felvinci Gaál Jenőt.
– Én azt a madarat megkerítem neki.
Nosza vasútra ült hirtelen, s meg sem állt hazáig, híres pogácsájú Torda városáig.
Hívatja legott a tordai tanácsot:
– Nemes magisztrátus! Vitézlő uraim! Ki mondja meg nekem, vannak-e a tordai erdőkben fülemilék?
– Vannak, uram.
– Akkor rajta, nagy érdem háramlik Torda városára. Fogni kell egyet sebtében Csernátony Lajosnak.
A tordai kapitány arca kigyúl a feladat nagy fontosságától, s rendeli izében a következő rendben:
– Négy hajdú, tíz zsandár gyorsan lóra üljön, dúlják fel az erdőt, s haza ne térjenek fülemile nélkül.
Erre a legények mindjárt útra kelnek, járják az erdőt, minden fát megnéznek, minden sűrű bokrot lihegve kutatnak, minden csicsergésre reményre élednek. Kiáltásaiktól megreszket az erdő.
Végre harmadnapra fülemilét fognak, s diadallal hozzák.
Van öröm Tordában. Gaál Jenő sürgönyöz Csernátonynak:
»Egy fülemilét fogtam. Elszállításáról gondoskodom.«
A kis szürke fickót nagy gonddal őrizik addig is.
Az egyik tanácsnok azt indítványozza:
– Be kellene csukni a városi wertheimszekrénybe, ahol az árvák pénze van.
– Ott nem biztos – véli a másik tanácsos tréfás malíciával.
– De meg is fúlhatna – mondja a harmadik. – Hanem tegyük be kalitkába, s éjjel-nappal egy huszár őrizze kivont karddal a kalitkát.
Ezt a metódust fogadták el. Ott ült a kis madár szomorú fogságban, míg Gaál Jenő az útitervet komponálta. Mikor induljon? Ki vigye?
S amint ezen töprengett odahaza Tordán, azalatt Csernátony is gondterhelten sétálgatott itt a klub termeiben.
Az ő borús homloka pedig valóságos csalétek az újságíróknak és a kíváncsi politikusoknak.
– Min búsulsz, Lajos bácsi?
– Aggódom.
– Baj van? – kérdezik félénken.
– Hm.
– Goblet, Decrais, Kálnoky? Vagy valami új konfliktus?
– Ejh, egy madárról van szó. Valami baja eshetik útközben. Egy fülemilét fogott nekem Gaál Jenő, és ezt most hazaszállítják, de énekes madarakat nem szabad fogni, elkobozzák a vasúton. Szabályzat van rá.
Neszét veszi ennek Jekelfalussy Lajos.
– Micsoda, a Csernátony madarát koboznák el? No, csak ez kellene még ebben az országban, ahol én csinálom a rendet.
S megereszti rögtön a távirda-drótot végig a vonalon fél Magyarországon és fél Erdélyen át, hogy egy madár fog jönni a vasúton, valahogy ne essék semmi bántódása, mert különben…
Neszét veszi ennek jó Darányi Ignác:
– Mit, a Csernátony madarát érje valami baj az úton? No, már ezt nem lehet engedni. Elmegyek, elhozom, etetem, itatom, macskától, embertől útközben megvédem.
Mire becsomagolt Darányi, megtömte a zsebét kendermaggal, hangyatojással, s elindult Tordára a fülemiléért.
Torda városában villámként híre terjedt:
– Itt van! Megjött a fülemile-kormánybiztos.
Ünnepélyesen fogadták Darányit, s átadták neki a madarat, melyhez a vasútnál a következő beszédet intézte a szabadelvű párt elnöke:
Kedves fülemile! Mélyen tisztelt hazánkfia!
Te itt növekedtél erdőnkben s most odamégy, ahol az események teremnek. Ott fogsz ugrálni a Csernátony röpdéjében, s bele fogsz csicseregni a tolla percegésébe, mikor a »rovás«-t írja. Légy közbejárónk, légy második képviselőnk; egyszóval énekelj neki szépen mirólunk!
E beszéd után, melyre harsogó éljen szakadt fel, a fülemile kényesen biggyesztgette a tollait, s csőrével hármat koppantott a zöld posztóval bevont kalitka rácsán annak jeléül, hogy a mandátumot elfogadja.
Ekkor szólat meg a körültekintő, óvatos Darányi.
– Igen, de a madárnak immunitás is kell.
– Miféle immunitás?
– Egy városi bizonyítvány, hogy jó járatban van; majd én diktálom.
S lediktálta, hogy az e kalitkában levő fülemile tudományos vizsgálódás céljából küldetik Budapestre Csernátony Lajos számára.
Így fogatott el, s így érkezett meg pecsétes attesztátummal a Csernátony röpdéjének új lakója, Darányi Ignác kíséretében. Útközben a rendőrök szalutáltak neki, a budapesti indóháznál pedig valószínűleg Török kir. Tanácsos főkapitány és Pekáry fogadták.
Másnap vidáman jelent meg a folyosón Csernátony, eldicsekedve az ismerősöknek:
– Megszaporodtunk! Megérkezett a szürke fickó! Itt van! Megvan! Jó egészségben jött. Friss, mint a halcsik, s a két apró szeme úgy villog, mint a gránát.
Aki hallotta volna idegen, azt hihette, hogy valami kedves családtag jött meg messze földről, annak örül olyan nagyon.
De hogy milyen módon fogták, s milyen cári pompával hozták, arról fogalma sincs. Ő maga az, aki a saját hatalmáról semmit sem tud.
Praktikus ember létemre kinéztem, hogy ez lesz a legkedvezőbb pillanat a protekcióját kikérni egy fiatalember számára.
– Én tegyem be a minisztériumba? – szólt őszinte csodálkozással. – Nincs nekem semmi befolyásom.
– Dehogy nincs. Hisz az egész világ tudja.
– Ejh, a világ semmit sem tud. Hát nem azt beszélik rólam, hogy nekem Tisza mindent megmond? Éppen ma tettem neki szemrehányást, látván, hogy a szivarok ára felment: »legalább már ezt az egyet sugalmaztad volna meg tegnap: hadd vettem volna egypár százat«.
Olyan meggyőző hangon tudja mondani, hogy az ember utoljára is elhiszi: »Úgy van; nincs neki szegénynek semmi befolyása«.
