AZ UTOLSÓ ÜLÉS
AZ UTOLSÓ ÜLÉS
Vége az ülésszaknak (a mandátum ötödrészének), melynek csattanója a szeszadójavaslat volt. Ma végleg letárgyalták részleteiben is minden baj nélkül, hacsak még holnap nem érvényesül valahogy az Apponyiék különös taktikája, mely a »harmadszori felolvasásokra« dolgozik. Ezzel emlékeztetik a bámulástól elszokott emberiséget egyetlen győzelmükre, a szolnokira, s marcona képpel fenyegetőznek:
– Megálljatok! Majd a harmadszori felolvasásnál!
Kár, hogy negyedszeri és ötödszöri vagy mondjuk százhatodszori felolvasások nincsenek, hadd lenne több ellenállási alkalmuk, ha már több ellenállási erejük úgysem lehet.
A Házban kegyetlen atmoszféra volt; arábiai forróság. A szenvedélyes stiláris módosítók kávébarna színre pörkölve várták a saját paragrafusaikat. A kopasz homlokokon izzadságcsöppek gyöngyöztek, némely öreg fej bágyadtan hanyatlott alá csendes szenderbe. A derék Csatár, mint egy szűz lány, hófehér ruhában ült a baloldal legtetején, a gavallér képviselők sárga turistacipői, az elnök elmarjult tekintete, a kövér emberek kínos lihegése, mind a gyilkos forróságot jelezte.
Boldogok azok, kikben valamely módosítvány lappang, mert azok nem érzik a meleget, csak a dicsőségszomjat.
Künn a folyosón sokkal jobb a temperamentum. Hűs levegő enyhén suhan be a nyitott ablakokon.
Míg bent a szélbalok részletekben szidják a javaslatot, Helfy a szeszadó folytonos emelkedését jósolja, az ő galíciai ismerőse révén.
A Helfy embere ugyanis, mikor még Galíciában lakott, mindennap megivott egy messzely pálinkát, annak az ára volt hat krajcár.
Nyáron lejött Magyarországra, itt már egy messzely pálinka tizenkét krajcárba került. De annyira hozzászokott a messzelyhez, hogy nem bírta elhagyni.
Télen visszament Galíciába, de ekkor már megszokta a tizenkét krajcár napi költséget, s igazi öröme volt benne, hogy most két messzely pálinkát kap érte.
A következő nyáron újra visszajött Magyarországra, amikor már a két messzely pálinkát szokta meg annyira, hogy a huszonnégy krajcárt sem sajnálta érte.
Ha már nagyon öreg a Helfy ismerőse ebben a metódusban, ugyancsak sokra vihette azóta…
De sokra vitte ma a Ház is. Majdnem száz paragrafust őrölt le.
Csak úgy röpködtek a módosítványok. Az ülésszak utolsó napja lévén, mint a színdarabokban a szereplők az ötödik felvonás legvégén, még egyszer mindnyájan előjönnek és szavalnak valamit.
Hanem siker és szerencse csak a kormánypárti módosítókat kísérte. Ki is tört emiatt bosszúsan Szentkirályi Albert:
– Micsoda ez? Hát az ellenzéki ember eszébe nem is juthat okos dolog? Hát az már ne tehessen a hazának semmit?
Addig lázongott, míg végre valamelyik bennfentes megmagyarázta neki:
– Hiszen ezek a módosítványok voltaképpen nem is a módosítók módosítványai. Azokat maga a kormány téteti meg aszerint, ahogy az osztrák javaslat módosult. Wekerle kéri fel az illetőket.
Szentkirályi lecsendesült erre és szelíden mondá:
– Hm, ez már más.
De a nagyratörő fiatal mamelukok közt futótűzként terjedt el a hír, s nemsokára egész tolongás kerekedett a Ház mediumán, s megindult a kérdezősködés:
– Nem tudod, kérlek alássan, hol osztogatják azokat a módosítványokat?
Mindenik szeretett volna kapni egyet, de az átkozott osztrákok nem módosítottak eleget; s így csak különös protekcióval jutott keveseknek egy-egy: a szerencsésebbeknek életbe vágók, másoknak csupán stilárisok.
