APÁTHY ISTVÁN ÉS ZALAY ISTVÁN
APÁTHY ISTVÁN ÉS ZALAY ISTVÁN
Ahol tizenhárman ülnek egy asztalnál, ott is az a szólásmondás, »egy esztendő alatt meghal egy közülök« – de hát még ahol ötödfélszázan ülnek egy asztal körül. A t. Ház asztalát értjük.
Gyakorta jő hát a halál, kinek minden immunitás semmi; az országház homlokzatán nem vendég, majdnem gazda a fekete zászló.
Csak nehány nap óta három a halott. Huszár István, Zalay István, Apáthy István. (Szinte szepegni kezdenek már a Ház többi Istvánai.)
Apáthy Istvánról, a letenyei kerület nagyérdemű képviselőjéről, jogtudományunk egyik kiváló munkásáról, már bővebben megemlékeztünk lapunk múlt heti számában. Az öregurat a mostani országgyűlés új tagjai már csak a híréből ösmerik, de e hír aztán maradandó lesz a jövő nemzedékek előtt is. A Ház üléseire újabban nem járt, s mikor a szavazásoknál a jegyző a nevét olvasta, már évek óta hangzott a monoton tompa közbeszólás innen-onnan: »beteg«.
Míg végre aztán megjött a »beteg« szócskának a rendszerinti folytatása az elnök szomorú jelentésében, hogy »meghalt«.
Nemes arcvonásai hadd álljanak itt. Sokan hasonlatot találtak arca és a Werbőczy ránk maradt arcképe közt. Magas, daliás ember volt, míg a dereka meg nem hajlott; szép, nyílt tekintete nagy figyelemmel csüggött a szónokokon, bár a politikával kevesebbet törődött, mint a jogi élet szubtilitásaival. Míg az ülésekre járt, mindig bent ült, s a legselejtesebb beszédeket is végighallgatta.
Mikor emiatt gúnyolódtak vele, rendesen azt szokta felelni:
– A rossz beszédekből tanulom megbecsülni a jó beszédeket.
De a nagyszabású rakétás »Leistungok« iránt sem volt valami nagy elragadtatással:
– A beszéd még nem tett. Egy fa elültetése többet használhat az országnak, mint a legragyogóbb oráció.
*
Zalay Istvánban a magyar közélet egyik tiszteletreméltó, kedvelt típusa jutott kifejezésre.
Igazi telivér mameluk volt, abból a fajból, mely nem akar lenni semmi. Akinek az az összes jutalma, ha néha kezet szorít vele a »generális« vagy kedélyesen hátba üti: »Hogy vagy, Pista?«
Tehetős úr volt, önzetlenül szolgálta a közügyet abban a szűk keretben, amely neki jutott. Mint tokaji nagy bortermelő, roppant ellensége volt a műbor gyártásnak. Csakis ebben a kérdésben pezsdült fel benne a »zempléni vér«, melyben csak mégis kell lenni egy kis kuruc élességnek. Bármilyen viharos, országot rázkódtató ügyeket tárgyaltak is a Házban, ő csak mindig a műbor ellen fenekedett, s kereste gróf Andrássy Manót és Vadnai Károlyt, a műbor elleni oppozíció vezéreit. Ha ezekkel összebújhatott a folyosón, titokzatos összeesküvői borongás sötétíté el homlokát.
Kedves, barátságos, kedélyes ember volt a hajdani táblabírák jellemző tulajdonaival. Gavallér volt sok tekintetben, szívesen segítette a szegényeket, de könyvet nem szeretett venni.
Egy ízben egy képviselőkkel foglalkozó könyv jelent meg az irodalmi piacon. Kecskeméthy Aurél modorában írva, gúnyosan, némi elmésséggel. Zalay torzrajza is benne volt. Néhány sorból állott az egész: hogy milyen inkarnátus mameluk, aki semmi karriert nem csinált; most is ott van, ahol a mádi zsidó (nota bene: Zalay a mádi kerületet képviselte), egy kis ártatlan élc volt a vaskorona rendre (amit Zalay a múlt országgyűlés alatt kapott), s egy félreérthetetlen célzás a Zalay göndör hajára és kissé meghajlott sasorrára, melyből az olvasónak a szemita eredetet lehetett volna kiolvasni.
Meglehet, hogy egykor talán az ősapa… ki tudja… az ember már senkiben se biztos. Elég az hozzá, hogy nem mertem Zalaynak elmondani, midőn egy este megkérdezte:
– Olvastad, mi van rólam a könyvben?
– Olvastam, de nem mondom meg.
– Ne gyötörj, kérlek, egész éjszaka nem fogok tudni aludni.
– Hiszen nem is olvastam voltaképpen.
Restelltem neki elmondani, mert azt hittem, kellemetlenül érintené.
Másnap érzékeny hangon szólít meg a folyosón:
– Hiába mondod nekem, hogy nem olvastad azt a könyvet, látom a szemedből, hogy van benne valami rossz rólam. Pedig látod, soha életemben nem vétettem senkinek. (Lágy lett a hangja és töredezett, mert olyan jó, puhaszívű ember volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni.) Ha tudnád, mit szenvedek olyankor, ha bántanak... Ne hagyj a bizonytalanságban, pajtás, mondd meg, mi van rólam a könyvben.
– Mondtam már, hogy nem tudom, de ha tudnám se mondanám meg.
– Istenem, istenem, hát mit csináljak?
– Vedd meg a könyvet.
– Az isten úgyse! – kiáltott fel örömmel, mint aki egy olyan eszméhez jutott, amelyről fogalma se volt. – És hol lehet azt megkapni?
– Minden könyvkereskedésben.
– Ne ültess fel, kérlek. És hogy árulják?
– Egy forint.
(Körülbelül ennyit szokott kiosztogatni a vacsoránál borravalónak a pincérek közt.)
Most már meg voltam győződve, hogy mindjárt az ülés után rohan valami könyvkereskedésbe; képzelhetni tehát meglepetésemet, midőn három-négy nap múlva találkozunk újra a Házban, s újra faggatni kezd Zalay István:
– Egészen lesoványodtam, annyira bánt az a dolog. Mondd el, kérlek, ha istent ösmersz.
Elnevettem magam. Volt ebben valami fölséges komikum.
– Jól van, megmondom. Bátran megmondhatom már; azt írja rólad a könyv, hogy zsidó származású vagy. Bátran mondhatom meg, mert bizonyítja a könyv vételtől való iszony, hogy tiszta ős szittya vér foly ereidben.
Az is folyt. Magyar nemes volt minden ízében, tele a faj szeretetreméltóságával. Nyílt, egyenes, kicsiségekben fontoskodó, nagy dolgokban bátor.
Senki se kérhetett tőle baráti szolgálatot, hogy azt ne mondta volna: »Tartom szerencsémnek.« Ismeretes szavajárása volt ez.
A klubban ott ült minden nap vagy a tarokknál vagy a kalabriásznál: kedélyesen kötekedve partnereivel.
Zalay István nem volt nagy politikus, szembetűnő hézagot nem hagyott a közéletben, de annál nagyobbat a szívekben. Többen szerették, mint a nagy embereket, s ha minden igaz könny csakúgy el nem száradna a koporsón, mint a hamis könnyek, az ő koporsója messzire csillogott, ragyogott volna szemvakító fényben.
Még csak most hagyta el az ötven évet. Javabeli korban kapta meg a rákot, mely az országgyűlésnek immár a negyedik tagját vitte sírba; kívüle Vizsolyit és a két Bánffyt.
