VISI IMRE

Teljes szövegű keresés

VISI IMRE
Ne várjatok tőlünk vidám sorokat holnapra olvasók. A mi karácsonyunk elromlott. A legjobb harcos elesett közülünk; mikor a szívünk ilyen nehéz, a tollunk sem lehet könnyű.
Visi halt meg. A legjobb harcos, kinek tollára rá volt írva, mint a finom pengéjű kardokra: »Ok nélkül föl ne emeld, becsülettel tedd le.«
Kiállott a sorból és összeroskadt. Barátjai zokogva állják körül a ravatalt.
– A munka ölte meg – szólanak.
– A munka, mely éltet, öl is. Sokat dolgozott.
– A szíve ölte meg – búsongnak mások. – Nagyon mélyen érzett. Ott volt a viták hevében a Házban, ott volt az íróasztalnál, a másik csatamezőn. Mindig a tűzben. A tűz pedig pusztító elem.
Mind a két résznek igaza lehet. Erős testben erős lélek lakott. Visi Imre foglalkozása, ernyedetlen szorgalma és kötelességérzete mind a kettőt túlfeszítette.
De a gyászt nem csökkentheti az, ha kitaláljuk, hogy a halál melyik fegyverével ejtette meg – mikor egész arzenálisa van. Mit ér, ha azt az egyet ki nem találhatjuk már, hogy ő még visszajöjjön közénk.
A hazafi és kartárs bánatát eltompítja bennem a barát fájdalma. Nem bírom elősorolni e percben, mit vesztett benne a Ház, melynek egyik kiváló szónoka volt, messzire kicsillámló alakja a fiatalabb nemzedéknek; valami sajátságos üdeség volt előadásában, a mélységen és átlátszóságon kívül; nem jutnak zokszavak tollam alá a politikai párt veszteségéről, amelyhez mind a ketten tartozunk. Két szó fejezi ki itt szerepét. »Hű és okos« volt. Tiszához való ragaszkodása meseszerű. Tisza volt eszménye, ábrándja. Annak a régi beszédei közt turkált, mikor pihent, Tiszát tanulmányozta első fiatalsága óta, Tiszával érzett, később aztán vele gondolkozott is.
Sokat tréfáltam vele emiatt, hogy ő voltaképpen a maga dolgai mellett végzi a Tiszáét is, in teoria, a belügyeket és a miniszterelnöki teendőket.
Mert örökre azon járt az esze, mit tesz, mit mond Tisza most ebben vagy amabban az aktuális kérdésben. Miféle baj származhatik abból, hogy ezt teszi, miféle, ha nem ezt teszi. Még éjjel is az efféléken töprengett, s annyira hozzáidomult a lelke a Tisza egyéniségéhez, gondolkozásához, hogy többnyire előre eltalálta.
Mikor Tisza a pénzügyminiszteri tárcát átvette, még inkább évelődtünk e témával:
– Szegény Imre, most már a pénzügyek is rád szakadnak.
S valóban egy-két év alatt offé lett ezekben is. Ezek lettek a kedvencei.
S talán ennek köszönhetjük, hogy megcsinálta az újságírók házát, hogy bele mert vágni a tervbe s szorgalmával, ügyességével sikerre vezette.
Ma már áll a ház; de az első hó, mely fehér karácsony napján a fedelet ellepte, meghozta rá az első fekete zászlót is – éppen az alkotóét.
Nem próbálom elésorolni, mit vesztett a társadalom a fiatal, tevékeny férfiúval, ki mindenütt elöl volt, tele nemes idealizmussal, páratlan igazságérzetével, rajongó szeretettel a liberalizmus iránt, melynek ékesebb szószólói lehetnek az országban, de őszintébbek nem lehetnek.
Hát még milyen az újságírók vesztesége – kiknek a dísz hullott le fejükről ővele. Önérzetesen állt a pozícióján, s mikor odaült az íróasztalához, a lelke azt diktálta neki: »Ez az én váram« (s ez volt aztán az igazi bevehetetlen vár).
Büszke volt tollára; mint egy grand a bemocskolatlan címerére.
Egyszer egy nagyhatalmú excellenciás úr, odavetve mondja:
– Aztán, édes Visi, ezekből, amit itt beszéltem, ne írjon ki kérem semmit.
Imre kevélyen emelte fel bozontos hajú szép fejét.
– Egyet jegyezzen meg ön – felelte nyugodtan –, hogy már sok ember panaszkodott, amiért én valamit meg nem írtam, amit az akart, de azért még soha senki, hogy valami olyat írtam volna meg, amit nem illett megírni.
Ebben a szomorú órában mindezt nem érzem: mindent elnyom a szívfacsaró tudat, hogy sohase látjuk többé egymást, sohasem ülünk többé együtt az asztalnál. A klub emberei ezután is összegyűlnek esténkint, de Imre nem lesz többé köztük. A szeget, ahol a kabátja állt, egy másik kabát foglalja el. A Hangli-kioszkban nem kérdjük ezután a személyzettől: »Nem volt itt Visi képviselő úr?«
És a szekerek ezután is zörögni fognak az utcákon, és a gépek ezután is zakatolnak a gyárakban. A klubban lesznek értekezletek, az értekezletekről lesznek tudósítások, entrefilletek, de Visi Imre nem fog azokról tudni semmit, és nem fog azokhoz hozzászólni többé. Valami rettenetes az elmúlás, ebben a korban, ebben az esetben.
Hiszen már régen tudtuk, hogy beteg, az orvosok nem is titkolták, hogy a baj katasztrófára vezethet, és mégis, míg élt, megenyhíté a lázító, csüggeteg érzést a tudat, hogy megvan még, hogy él, gondolkozik, remél és tervez. Milyen jó volt még tegnap, a múlt héten, a múlt hónapban, hogy naponkint megkérdezhettük valakiről: »Hogy van a szegény Imre? Mit tudsz róla?«
Ősz óta betegeskedett már; együtt használtuk a karlsbadi vízkúrát a szeptemberi napokban Édeskutynál, hosszú sétákat téve az ivás után. De akkor én voltam a betegebb; csak nevettem Imrét, kinek hatalmas atlétatermete, erős, domború mellkasa száz esztendőt ígért. Pedig már csak száz napja volt hátra.
Elevenségét, a közügyek iránti érdeklődését, kötelességérzetét megtartotta az utolsó napokig: sőt még a kedélyét is. Még három nap előtt írt hozzám levelet, melyből borongós hangulata dacára is kiérzik a kedély és a törhetetlen elevenség. Ez a levél mutatja, hogy féllábával a sírban is, még dolgozott, s kedves Nemzetét szerkesztette.
Kedves Kálmánom!
Te bizonyosan azt hiszed, hogy az én csöndes nyavalyámból meglesz az a hasznod, hogy az idei karácsonyra, a Nemzet részéről minden zaklatástól mentes maradsz.
Önző számításod szenvedjen íme máris kegyetlen cáfolatot, egy beteg ember szekántságával teszlek felelőssé, hogy egy kitűnő Mikszáth-novella legyen, mi, ha be nem teljesülne, a te lelkeden száradna az a méreg, amit azért barátod szenvedne, kinek pedig orvosi rendeletre minden méregtől tartózkodni kell.
Válaszodat várva, maradtam igaz híved
Visi Imre.
Éppen a kívánt novella írásában voltam már reggel elmerülve, egy kacagtató jelenetet rajzolgatva. Néha magam is el mosolyodtam egy-egy rossz ötleten…
Ha nekem akkor valaki megjósolja:
– Te nem fogod ezt a novellát bevégezni.
– Miért? Hiszen csak egy lap hiányzik már belőle.
– Visi Imre fog benne megakadályozni!
Úgy történt. A Nemzet szolgája, aki a kéziratot jött sürgetni, azzal a szomorú hírrel toppant be, hogy a »szerkesztő« úr meghalt ma reggel.
Kiesett a toll a kezemből. Lelkem összetört. Víg gondolataim szétfutottak. Nem látok egyebet, nem tudok elképzelni mást egész nap, csak azt a ravatalt, ahol ő fekszik mozdulatlanul, megdermedve.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages