A HUSZADIK NAP
A HUSZADIK NAP
Nyugalmas napra nyílt kilátás. Hét szónokra volt elkészülve a képviselők füle. A hét utolsó hazafira, akik ellentétben az Ábrányi Emil Abbé-Sieyčsjével: nem azt mondják, hogy »halál a 25. §-ra frázis nélkül«, hanem azt mondják: »no, még egynehány frázis, mielőtt törvénnyé válnék a kis gonosztevő«. Egyedül Ugron várt beszéde bíztatta a Házat egy kis elevenebb pezsgéssel.
S íme váratlanul ismét ingerült, zajos ülés lett. Felhőtlen égből villámok cikkáztak – ahogy az ócska vezércikkezők szokták mondani. És ami egész természetellenes, az ülés eleje volt ingerült, a fölkorbácsolt szenvedélyek torkába jutván az illem és a tanácskozás komolysága, míg az ülés vége szelíd, lelohadt vérű emberek délelőtti sziesztájának látszott.
Orbán Balázs a tegnap esti zavargásokat hozza fel napirend előtt, s mindjárt »jó reggelt kívánok« helyett egy indulatos kitörésre ragadtatja magát.
– Úgy látom, az az ember (a miniszterelnök) vérre szomjuhozik, amit apja Biharban bőven ontott.
Roppant zaj támad. Jobboldali képviselők az elnöki emelvény felé csörtetnek, haragos kiáltásokkal:
– Rendre kell utasítani
Az elnök rendre is utasítja, de ez csak tüzeli Szejke fürdő urát, Karaffának, Bastának nevezi Tiszát, de nem a rendőrség, inkább vezetői a hibásak: a főnök, aki kereskedőből lett főkapitánnyá.
– Demokraták! – kiáltja közbe gúnyosan Láng Lajos… (Ami egyébiránt nem is igaz, mert a főkapitány, akinél humánusabb rendőrfőnökünk még nem igen volt, aljegyzőből lett polgármester, a polgármesterből főkapitány.)
Ebből a stílusból beszélt a csontbáró… »a rendőrök mint veszett ördögök rohanták meg a járókelőket«… és ez mind a miniszterelnökért történik.
– Szóljon a tárgyhoz – figyelmezteti az elnök.
– Az ily kormányt vád alá kellene helyezni – folytatá Orbán.
– Az ország vád alá helyezi! – jelenti a prisztaldús Károlyi Gábor.
– A lázítókat kell vád alá helyezni – kiáltja Gajári.
S míg a dolog így folyik, az egész Ház mozog, fészkelődik, forrong, az elnöki csengettyű élesen sír, rí, a gyorsírók idegesen kapkodnak fejeikkel, amint a keresztbe röpködő gorombaságok közül tíz-húsz is egyszerre ragad meg fejükben, hogy melyiket örökítsék meg, melyiket eresszék ki a másik fülükön az örök homályba.
De ezer szerencse, még egy-két karmazsin körmondat s a csontbáró leül, egy nagyot fújva, a megelégedettség mosolyával arcán:
– Valami volt ez! Háromszor utasított rendre az elnök!
Most Kaas Ivor eresztette fel színes léggolyóit. Ő is a tegnapi rendőri eseményekről beszélt, miként folyik a hajtóvadászat emberekre. Belebonyolódik aztán a 25. §-ba, szemrehányást tesz Tiszának, hogy midőn Eötvös kompromisszummal kínálta meg az ellenzék részéről, arra egy szót sem felelt. Mert azt tartotta, amit Windischgrätz: »Mit Rebellen unterhandle ich nicht.«
Péchy ezalatt kétségbeesve csenget, egy igazi csősz éberségével, aki látja, hogy valaki a lóherébe szabadult. Tereli kifelé:
– Jaj, ne beszéljen kérem a képviselő úr a 25. §-ról, mert most nem az van a napirenden, aztán a képviselő úr már beszélt róla annak idején.
Tisza áll most föl s nagy zaj közt, talpraesetten vág egy-kettőt ide-oda, hogy hol a rendőrséget, hol a bíróságot akarják innen terrorizálni a szónok urak. A felajánlott kompromisszumra is felel:
– Azért nem fogadtam el, mert az nem kompromisszum volt, amit önök akartak, de hogy én is a Windischgrätz mondatát idézzem: »Unbedingte Unterwerfung.«
– Hoch! Hoch! – kiáltá a »Geehrtes Haus« szélső része, míg a jobboldal lelkes éljenekben fújta ki tetszését.
Tisza után Almássy Sándor ugrott fel.
– Eláll! Eláll! – viharzik jobbról.
Győry Elek is fölemelkedik. Annak is egy bömbölő »eláll« jut. Két szónok van már egy helyett. (Hagyni kellene beszélni egyszerre mind a kettőt; gyorsabban elfogynának.)
Hol az egyik, hol a másik próbál beszélni, a fergetegszerű zaj elnyelte a szavakat, csak ajkaikat látni mozogni.
Majd Győry néhány szava veri ki magát a felszínre, majd az Almássyé, ki azt parancsolja vérbe forgó szemekkel, lázas fúriával, hogy a rendőrök tegnap felkiáltottak a függetlenségi körbe: hogy »csukjuk be az ablakokat, mert különben fellőnek«.
– Nincs tudomásom róla – mondta az elnök.
Tíz ingerült hang is erősíti:
– De megtörtént! Nekünk kiáltották!
– Ez nem személyes megtámadtatás. – Szakítja félbe Péchy a szónokot. – Tessék belőle interpellációt csinálni
– Halljuk Almássyt!
– Eláll Almássy!
Ez a két jelszó sivít percekig a Házban. Komoly öreg emberek rekedtre kiáltják magokat, némelyiknek a szeme is kidülled, másiknak a nyaka vörösödik meg. Mintha egész Európa sorsa azon függne: hogy el lehetne állítani jó bátyánkat vagy nem?
Végre is szavazásra megy a dolog. A többség nem kívánja hallani Almássyt.
Elnök megvonja a szót Almássytól. S a vén torzonborz tigris leül szelíden, mint egy kezes bárány.
De az ingerültség le nem csillapszik, növekvőben a zaj, a szélsőbali képviselők a mediumra rohannak s morgással, zajgással jelzik elégedetlenségüket az elnökkel.
S mialatt Győry Elek kérdést intéz a belügyminiszterhez a januári tüntetésekre vonatkozólag, hogy a rend megbontóinak bűnhödéséről értesült, de hát a szabadság meggyalázóival történt-e valami? – Hoitsynak fejébe szállt a vér, s karját indulatosan fölemelve kiált oda vadul a miniszterelnöknek:
– Ha engem rendőr érint, én a miniszterelnököt vonom felelősségre.
A jobboldali képviselők elhalványodnak a megütközéstől, »Tiszát fenyegeti!« kiáltják. A rend végképpen felbomlik. Karzat, földszint morog, mint egy megbolygatott méhköpű. Elnök a csengettyűt rázza. A fékvesztett indulatok átveszik az uralmat, mintha egy forradalom lenne kitörőben.
Az iszonyú zajban morogja el Isaák Dezső a Ház márciusi költségvetését. Elnök leszáll a katedráról, felfüggeszti az ülést s önmagának mondja a fülsüketítő, tomboló, rakoncátlan zajban: Öt percre az ülést felfüggesztem.
*
Öt perc múlva egy másik, jó szelíd Ház jön össze, mely a 25. §-t kezdi tárgyalni. Tisztességes, hallgatag, unatkozó gentlemanek.
Szarkaképű Gerzson az első szónok; sok mindenfélét előhord, de a legjobb ötlet tőle, hogy a horvátokat aposztrofálván, elkezd horvátul beszélni. Mondogatták is a képviselők:
– De iszen, érti magát a mi Gerzsonunk! Van ott ész bőven.
Illyés Bálint csupa új dolgokat mondott: »a vihar zúg a villám cikkázik… a patak csörög… a virág nyílik«. És a méhecske zümmög, nemde?
Sokkal csinosabb beszéd volt a másik poétáé, Ábrányi Emilé. Nem nélkülözte az attikai sót, de a szegedi paprikát
sem. Egy kicsit sok volt az idézet. A Foxok, Pittek, Sheridánok, Bonaparték, Carlyle-ok miatt alig volt látható maga a szónok, akinek szűzbeszédétől azonban nem lehet megtagadni a nagyobb szónoki hivatottságot.
Zajos helyeslések közt szólott még Reviczky Károly, jóízű, okos és huszáros argumentumokkal érvelve a 25. § ellen, még hat szónokot hagyván maga után holnapra.
