A MAI ÜLÉS [febr. 27.]
A MAI ÜLÉS [febr. 27.]
Azt hallottam, valamelyik elmés mameluk kiírta a tüntetések idején az utcai ablakára: »Ezen ablak beverendő.«
Hát íme, mi is eljutottunk a beverendő ablakunkhoz. A híres 25. § van szőnyegen, melynek idősebb testvére a 14. § olyan szerencsés metamorfózison ment keresztül.
Nagy Ház gyűlt össze. A karzaton gyönyörű asszonyok várták a heves harc kezdődését, hogy mozdul meg lassan a három tábor és hogy rohan össze.
Ma azonban csak a nyitány volt, de hatvan szónok neve jelzi a fekete táblán, hogy a vízözön óta nem volt még ilyen szóözön.
Münnich előadó kezdte meg a vitát. A jó Münnich, aki úgy járt, mint hajdanában Thurzó püspök, hogy egy egész évig tartván a lakodalma, még ugyanott a menyegzői népnek bemutathatta az újszülött fiát. Münnichhel is sok történt azóta, apa lett a vita közepén, s a vita végén, ha jól csinálja az ellenzék, már akkorára nőhet a gyerek, hogy eljár a Ház elé abcúgolni. Münnich azért volt ma ügyes, mert: nem arról beszélt, ami a javaslatban van, hanem arról, ami az egyetemi ifjúság kérvényében nincs. Ti, a nyelvi sérelemről nincs benne egy szó se.
Kedvetlen mozgás keletkezett az ellenzéki tájakon s száz szemrehányó tekintet villogott Polónyi felé, mintha kérdenék: »micsoda renonsz az?«
Most aztán nagy csönd támadt. Mindenki tudta, mi következik, jönnek az ajándékkal meghalmozott szekerek, s ki fognak rakodni az elégedetlenek lábainál.
Gajári volt az első; hozta a határozati javaslatot, egy pompás beszéd kíséretében. Első részében egy kis tömjént gyújtott s mirhát szórt eleibök. Úgy formailag, mint tartalmában egyike volt a legsikerültebb beszédeknek e vita alatt. Gajári Ödön nyugodt szónok, világos tiszta ész, tömören, néhol lendülettel tud szólani, s ami a legfőbb és a legritkább tulajdonság, teljesen uralkodik az anyag fölött, melyből beszédét gyúrja.
A jobboldal zajosan helyeselt, kivált a középen, ahol melegebb a hangulat. Mert e nagy hatalmas párt is ki van téve a természeti törvényeknek. A Tisza háta mögött, Deák széke körül ülnek a lelkes elemek, a »bőszek«, kiknek »halljukjai« és »helyesei« a szív mélyéből fakadnak, kik dühbe jönnek az ellenzéki ingerkedésekre s vérvörösre kikelt arcokkal, kidagadt szemekkel, lüktető halántékokkal süvítik vissza a kölcsönt. Lent a jobb ajtó körül is hű népek tanyáznak, tűzbe, vízbe, szótusába belerohanni készek, csakhogy ezeket már biztatni kell, ezeknek már azt kell mondani:
– Ne hagyjuk a mieinket! Hiszen azokat sem a gólya költötte.
Ám följebb a hegyen mindinkább közömbösebbek az emberek; ásítva nézik a viharokat, rideg, szenvtelen arccal merengnek a semmiségbe. Csöndes, aludttejvérű mamelukok ezek, akik miatt bizvást dirib-darabra össze lehetne törni a miniszteri székeket, csak másnap mondogatnák sajnálkozva:
– Kár, nagy kár!… Hiszen ha hallottuk volna a recsegésüket.
De a leghidegebbek ott ülnek a határszéleken, hol a kormánypárt szabálytalan geográfiai alakzatokban szögellik be az ellenzékbe, hol Ziskay, Fröhlich és Görgey Béla székel s onnan, mint egy vékony hegylánc, behúzódik a mameluki vonal Ivánkovics Jánosig, éppen a szélsőbal hátához.
Az ellenzékkel való gyakori érintkezés, a különböző éghajlat és az ellenzéki levegő, amit közelről szívnak, mintegy átváltoztatta a határszéli lakókat. Ezek ritkán zajongnak velünk. Annyira messze esnek, hogy el is feledik egy pillanatra, hová tartoznak. (Szerencsére a szavazáskor mindég eszükbe jut.) Aztán a szomszédság iránti figyelem is lassankint átalakította őket, szelíd erkölcsökhöz szoktatta; a »granicsárok« nem csak dühbe nem jönnek, de jóízűeket nevetnek az ellenzéki közbeszólásokra. Vérük soha föl nem kavarog, szemük haragra meg nem csillan, szájuk »helyesre« meg nem mozdul.
E geográfiai fekvést végre is ösmernie kell az olvasónak, hogy megértse, mikor viharokat rajzolok, mikor mamelukok haragját festem s felháborodásukat vagy aluszékonyságukat egy-egy vonással vetem papírra.
Hát mondom, fölzúgott a zajos helyeslés a Gajári beszéde után, a felolvasott határozati javaslatra bólingattak a fejeikkel ifjak és vének a jobboldalon, de a szélsőbal gúnyosan kiáltá:
Hoch! Dreimal Hoch!
(Íme, mégis hallunk már egyszer valami egészen újat.) Sokan kezet sietnek szorítani a szónokkal. Elnök kijelenti, hogy a határozati javaslatot holnapra kinyomatja.
Nagy zaj az ellenzéken, gúnyos felkiáltások:
– Nem érdemes kinyomatni!
Most Fejérváry Géza állott fel s szokatlan csönd támadt.
Mondjunk már egyszer valamit Fejérváryról. A kiegyezkedés idejében történt, az öreg Pulszky egy szép deli katonatiszttel találkozott a bécsi Burgban, aki megszólította:
– Ön, nemde Pulszky?
– És ön?
– Én rokona vagyok: báró Fejérváry Géza.
Kissé beszélgettek együtt, Pulszkyt meglepte a fiatal tiszt egészséges, logikus észjárása s egy hirtelen ötlettől megkapatva kérdé:
– Tudsz magyarul?
– Nem.
– No, hát tanulj meg, mert ha megtanulsz, belőled magyar miniszter lesz.
Fejérváry hitetlenül mosolygott az öregúr jóslatának. És igaza volt.
Mert Pulszkynak ez a jóslata se teljesedett be, mert Fejérváry nem tanult meg magyarul, és mégis magyar miniszter lett.
Első felszólalásai alkalmával még Matuska Péter is azt mondta: »Derík, okozs ember, de nem bírja a nyelvet.«
A vasszorgalmú, szívós katona azonban legyőzte rövid idő alatt a leghatalmasabb ellenséget, a grammatikát, s ma már úgy vagdalkozik az ellenzékkel, mintha a zöld asztalnál nőtt volna fel; észjárása friss, ötletei gazdagon bugyognak, s annyi őserő és humor van benne, hogy sokszor élvezettel lehet hallgatni.
Ott ül a szélsőbal közvetlen szomszédságában (alig egy rőfnyire Thalytól), ahonnan minden remarque-t, minden közbeszólást meghall, még azokat a maliciózus megjegyzéseket is, melyek a hangos gondolkodás elejtett morzsái. Persze arzenikum morzsák. S a miniszter nem képes lenyelni közülök egyet sem. Üt, vág, paríroz folytonosan, s néha egészen elmegy a kitűzött témájától.
Ma is elfogadván a Gajári határozati javaslatát, apró rohamok és bosszantások visszaverésében ügyeskedett. Közbe zajosan potyogtak a »Hoch«-ok a »magyar párton«.
Fejérváry után Csáky állt föl.
– Hoch! Hoch! Hoch! – zúgott percekig.
De Csáky nem törődött vele. Fagyasztó hidegséggel bontotta ki a kosarat, melyben az ő engedményei voltak az ifjúság számára.
– Hát csak ennyi? – Zajgott az ellenzék, mely telhetetlenségében azt szerette volna hallani Csákytól, hogy a kiszolgált önkéntes már ott találja bornyújában a diplomát.
Csáky beszéde után öt percnyi szünetet adott az elnök: s a mindenféle szépítőszerekkel kimeszelt 25. § voltaképpeni tárgyalása most kezdődött.
Az első harcos a habaréki faköpenyegből bújt elő: Bolgár Ferenc s kissé terebélyesen és homályosan érvelt a határozati javaslat ellen, amelyet nem fogad el.
Kevesen és figyelmetlenül hallgatták. Nem is csoda az, ha tudja az ember, hogy még ötvenkilenc beszéd van mögötte.
