A MAI ÜLÉS [márc. 19.]
A MAI ÜLÉS [márc. 19.]
Van már olyan képviselő is, aki a 25. § első napján megházasodott, elindult a feleségével nászútra, bejárta az összes európai nagyvárosokat, útközben ráunt a feleségére, meglepte a honvágy, hazajött és azt találta, hogy még mindig azt a §-t tárgyalják, amelyiknél elutazott. Mintha csak a folyosóra ment volna ki egy cigarettet elszíni. Nem mulasztott el semmit. Sőt még kicsit korán jött.
Kivált ma nagyon áldatlan ülés volt.
Az ellenzék úgy tesz, mint akik olyan ház előtt adnak macskamuzsikát, ahonnan már a lakók kiköltözködtek. Senki sem figyel, senki sem haragszik. A vita megszűnt vita lenni, mert a vitához két fél kell. És most csak egy fél van: az ellenzék. A kormánypárt a feléje dobott kendőket föl nem veszi többé, hogy újra visszahajítsa »haragszom rád«. A kormánypárt már nem haragszik.
Szép beszédek vagy rossz beszédek egy számba mennek. Károlyi Gábor közbeszólásai nem hatnak, most már csak az volna a derék dolog, ha afféle szónokot szerezhetne magának az ellenzék, mint M’Chire képviselő úr, aki a brit-kolumbiai parlamentben a múlt héten – a távirati tudósítások szerint teljes huszonhét órán keresztül beszélt. Ez volna a kincs!
Szederkényi Nándor kezdte meg az ostromot vagy húsz hallgató előtt.
Szederkényi Nándor okos ember, szétnézett köztük s gondolta magában: »Nem érdemes ennyi embernek valami újat mondani.« És nem mondott.
Grecsák en passant beszélt.
Zsongítólag hatott, mint a timsó. Azonban a saját idegeit is kár izgatni afféle reményekkel, hogy Tisza nemsokára le fog mondani. Ámbár boldogok a hívők. S miért ne lehetne boldog Grecsák is? Kimennydörögte magát egy kicsit a német nyelv ellen, s aztán hazament német lapot szerkeszteni.
Most a legnagyobb magyar, Polónyi Géza állott fel. Két óra hosszáig beszélt. Nekiment mindenkinek, mint a darázs, röpködött a téma felett, zümmögött, dongott és kieresztgette a fullánkját, mintha csak az lett volna célja, megmozgósítani a kormánypártot. Kipécézett néhány képviselőt, ŕ la Eötvös, a jelenlevőkből s azokon csípett egyet. Hogy valami kulisszatitkot is elmondjon, felolvassa egy tartalékos ezredes levelét, melyet az Fejérváryhoz intézett s melyben sérelmesnek találja a nemzet ellen a javaslatot.
– Éljen Elek Gusztáv! – siettek elárulni balról az ezredest. A nemzet jogait eddig, úgymond, csak Lustkandel tagadta, utána következett Tisza és Fabiny...
– Jó firmák! – véli gróf Károlyi Gábor.
– Lustkandl a Pulszky Guszti sógora – elméskedik Fenyvessy Ferenc.
Erős és kíméletlen volt, tele személyeskedéssel, mindenkit megmart, csak Szilágyi Dezső előtt vágott ki egy pukedlit. Egész gyűjteménye állott fel a személyes megtámadottaknak: Asbóth (akiről azt mondta, hogy szubvenciót húzott), Gajári (aki úgy tett, szerinte, a határozati javaslattal, mint a nagyurak vadásza, elveszi ideáljaikat s törvényesíti gyermekeiket). Dániel Gábor (akire ráförmedt, hogy vallja be, mennyibe került a választása), Tisza István (aki mint szónok a családi tanácskozás telefonja) és Hannibal (ki a hiperlojalitásban a saját fejét is kész megenni csemegének).
Ilyen elmés és hatalmas volt ma Polónyi, bámulta és éljenzé a pártja rettentőképpen. Míg a kormánypárt bosszankodott.
De idegessé csak Fejérváryt tette a felolvasott ezredesi levél: ki is fejezte nyomban, hogy nagyon szeretné tudni, mily úton jutott Polónyi az okmány birtokába?
– Egy kis madár hozta! – felelte Hazafy-Meszlényi Lajos.
