A MAI ÜLÉS [okt. 16.]
A MAI ÜLÉS [okt. 16.]
Ma volt tulajdonképpen az első ülés s ez se ülés, mert ez csak egy monológ, amibe a kórus »helyeseket« kiabál. (S még Horánszky se rázza a fejét.)
Csendes minden, mint a pihenő tó. Semmi mozgalom. Csak az öregurak köhögnek egy-egy nagy szám után. Csengnek-bongnak a milliók fülből-fülbe. A mameluk arcokon, noha eső csepereg odakünn, ragyogó verőfény süt.
De kezdjük mégis az elején, ahogy szokás. Mondjuk el, hogy tizenegy órára felgyűltek a honatyák. Mondjuk el, hogy a régi fészek nagyon megváltozott; aki az elnököt keresi, a büfébe téved és viszont. Elfogadó szobájuk nemcsak a minisztereknek van, hanem a képviselőknek is, a jobb oldali folyosón, az igaz, hogy nem valami különös. (Ilyenben lehetett valamikor befalazva a szegény Ubrik Borbála.)
A folyosó már korán benépesedett, pedig most az idegenek nem jöhetnek oda. Pont tizenegyre megjelent a nap hőse, Wekerle miniszter is, szürke mentsikoffjában, Giegerl módra kissé félre hajló cilinderrel, amiből mindjárt láthatták a jószaglású mamelukok és a kaján szándékú tigrisek, hogy igen kicsiny a deficit. És hogy körülbelül az is csak azért van még bennhagyva a költségvetésben, mert már nagyon megszokta a Ház és rázkódtatással járna egy régi pajtásától olyan hirtelen elválasztani.
A fiatal daliás miniszter ajkai körül vidám mosollyal haladt végig a sorok közt, a miniszteri szoba felé, köszöntgetve jobbra-balra, de amint odaért, s szemben rá két kolléga jött ki onnan, egyszerre komollyá vált az arca, s kalapját sietve igazítá egyenesre:
– Hm! Ezek előtt nem jó mutatni, hogy pénzünk van!
Persze, hogy nem jó. Mihelyt megnyílt az ülés, ott ültek valamennyien. Egy piros szék sem maradt üresen, még a balra eső utolsó szék sem (melyben pedig emberemlékezet óta senki sem ült). Teleki Géza foglalta el; szokása már, hogy közel szeret ülni a muzsikához; rokonszenves, piros arca jól veszi ki magát a kuruc tábor élén.
A jó Bedekovich helyén (ki egy interpellációra adandó válasz elől halt meg) új alak ül; kissé kopasz, szőke úriember, világos kék szemekkel, szelíd arc, de egy kissé savanyú. Szilágyi papírokat gyömöszöl egy nagy tárcába. Tisza Kálmán előtt egy óriási könyv áll, fekete táblás, arany szegélyű.
Az ellenzékiek találgatják, mi lehet. Talán az ótestamentum?
Talán valami öreg fóliáns, amit Vámbéry fedezett föl Konstantinápolyban s amiből most fényesen fog előkerülni a monori dolog, lévén a sárgafekete szín a Mátyás király hollójából kombinálva: mert annak a tolla fekete volt, s csőre sárga. Eötvös nem adta volna egy jó kliensért, ha kieszelheti vala, hogy a különös testalkotású könyvben mi rejlik.
Hanem (rettentő szemfényvesztők ezek a miniszterek) még az a könyv se volt könyv, hanem csak egy közönséges doboz, amiben a tavalyi zárszámadások lappangnak. Abban se hihet már az ember, amit lát.
Hogy higgyen hát annak, amit nem lát, csak hall – a büdzsé-beszédnek?
Pedig szépen, vonzón és világosan beszél a miniszter. Hatalmas elméjével uralkodik a tárgyon. Egészen a Tisza nyomán jár, ki első száműzte a budzsé-beszédekből a régi mesterek szokott segédeszközeit; a ködöt, a fátyolt és a mesterséges lilaszínt.
Az óra megy, megy az elnök feje fölött, jóval elhagyja a delet is, s a Ház nem türelmetlen, a figyelem nem lankad. Persze a budzsé-beszédeket különféle érzelmekkel hallgatják a Ház tagjai, amik monológokba szedve körülbelül így vennék ki magukat:
Kőrösi Sándor: Pszt! Csend! (Magában.) Valahogy el ne szalasszam a helyeket, ahol »helyest« kell kiáltani. Horánszky Nádor: Ejnye, hát hol jönnek már azok a »gyenge részek«, amikre nekem van szükségem.
Hegedüs Sándor: Lássuk csak, melyik részét domborítsam ki a holnapi vezércikkben.
Miniszterek kara: Eszeljük ki, hogy mennyit kérhetünk a kollegától.
Széll Kálmán: (a négyszázezer forintnyi deficit említésénél.) Ezek az emberek kincset találtak!
A mesésen leolvadt deficitnél zajos, lelkes éljenzés harsogott fel. Azontúl aztán szakadatlan tetszészaj kísérte a pénzügyminiszter másfél óráig tartó beszédjét, melynek végső részében a valutarendezés mellett több szükséges teendőt hangsúlyozott a jövőre nézve.
E »csoda« után (mert a Tisza harmadévi ígéretére még azt jegyezte meg több közbeszóló: »ha csoda történik«) sokan siettek gratulálni a szónoknak. Ezek közt gróf Szapáry Gyula is, ami igazán nobilis úri vonás volt tőle, mert az imént hallott beszédből elővillant egy kis elítélő kritika is a korábbi pénzügyi politikára.
