A T. HÁZBŐL
A T. HÁZBŐL
(Hatodik nap)
Ami az újságban a laptöltelék, a Fenyvessy Ferenc kabátjaiban a vatta, az reggelenként az első szónok. Egy szerencsétlen áldozat az első szónok, aki hivatva van kitölteni az időt, míg a Ház összegyűlik. E páriák odadobják magukat a figyelmetlenség örvényébe. Néha kénytelenségből, máskor a zászló kedvéért, hogy a következő nagy szónok jó időben beszélhessen.
Az első szónok tíz-húsz ember előtt kezd beszélni. Lassan szállingóznak a többiek, s keresztül-kasul átlépegetve a Ház mezőin, beülnek helyeikre, kikrákogják a csípős reggeli levegőt, aztán csattogva nyitogatják ki a fiókjaikat, előszedve azokból a gukkert, a ceruzát, a tollkést, a bajuszkefét, előkeresik zsebeikből a postán átvett leveleket, lapokat, nagy sustorgással kibontják, átfutják, megvizsgálják a női karzatot, odatipegnek a jegyzői pulpitushoz, hogy mi a menü: kik a legközelebbi szónokok, útközben megkérdik egy a mediumon álló előbb érkezettől: »Lesz-e ma valami szcena?« aztán megint visszamennek a helyükre, belemerülnek a lapolvasásba s mikor végre egész odáig eljutottak, hogy felelős szerkesztő: Visi Imre, kidörzsölik szemeikből az álmosságot, s a tegnapi napról, melynek története kóvályog a fejükben, nagy ásítozva áteszmélnek a mai napra, végighordják tekintetüket a termen, s oldalba bökik a szomszédjukat: »Ki az, aki beszél?«
– Ziskay Antal.
Ez az első szónok sorsa. Annak rendesen gonosz publikuma van. Úgy, hogy szinte isten ellen való vétek valami jó beszédet e lankasztó tengermorgásba süllyeszteni.
Hanem iszen Ziskay nem követte el ezt a vétket. Ziskay a gyengébb erők (lucus a non lucendo) közé tartozik a kormánypárton. Kétféle szónokok vannak ott. Azok, akik az esti lapra beszélnek és azok, akikről a »Nemzet« azt írja: »Beszédjére reggeli lapunkban visszatérünk«. Ziskay hát mindenféleképpen reggeli szónok.
Hanem iszen Helfynek sem kedveznek a mostoha idők. Most a francia iskola uralkodik Károlyi Gábor gróf és Pázmándy Dénes égisze alatt. Övék a vezénylet. Irányi, Helfy a sutba került, tartozván mindketten a »hálósipkás« ellenzékhez, hogy az Apponyi gróf gúnyos kifejezését használjam, a komoly magatartású ellenzék megjelölésére.
Ziskay után (akinek beszédére én már vissza nem térek) a »Kossuth palatinusa« beszélt meglehetősen kedvetlenül, a felségjogokat fejtegetve és az osztrákokkal bizonyítva. Nagyon megöregedett; a hangja is gyengébb, mint volt, de nem csoda – mert mióta Apponyi felé szít a párt, felejteni kezdi Kossuthot. Rossz úton vannak azzal a szép fehér zászlóval. Nem érdektelen jel (s félni lehet, hogy ez csak a kezdet) a Deákhoz való átpártolás. Máris őt emlegetik, őrá hivatkoznak, mint orakulumra. A »haza bölcse« ott él, ott mozog hatalmas elméjével a vitában. Kossuth ellenben távol van.
Idézik Andrássyt, Széchenyit, sőt a fürge Fenyvessy Ferenc még Bittónak is fogni akart egy citatumot, melyet múltkor Tisza hozott fel gazdátlanul: »Ezt Bittó mondta!« kiáltott fel Fenyvessy. De miután a mondás alapos megfigyelésen alapult és nem az elgyengült férfierőre vonatkozott, senki sem hitte Bittót a szerzőjéül. Hát mondom, már majdnem Bittót is idézték a vita folyamán, csak Kossuthot nem. Ez méltán okozhat a palatinusnak keserűséget. Mert a szélsőbal eddig csak arról volt nevezetes, hogy se nem tanul, se nem felejt – most már megváltozott: nem tanul, de felejt.
Dél táján összegyűlt a Ház, megteltek a padok, pezsgett a folyosó, csillogott, villogott a női karzat. A vita is élénkebben kezdett lüktetni. Báró Fejérváry sziporkázó ötletekkel polemizált, pattogott, sustorgott, a vágásra visszavágott, aki pajkoskodott, annak pajkosan felelt ő is, élcre élcet, gúnyra gúnyt, argumentumra argumentumot.
Az ellenzék, mihelyt felállott, mindjárt nekifogott a csípős észrevételeknek. Hajrá! Mintha vásott gyerekek dobálnák hólabdákkal a katona bácsit.
Péchy ma borzasztó akart lenni. Összevonta a szemöldjeit. Egy haragos tekintetet lövellt előbb arra a helyre, ahol
Csatár ülne, ha benn volna, aztán szemérmesen leereszté a szempilláit s így szólt:
– Ne méltóztassék fennhangon észrevételeket tenni, képviselő urak, mert aki ezt teszi, néven fogom szólítani.
– Már hat hete méltóztatik ígérni – felelt fel valahonnan a középről Hegedüs Sándor.
Fejérváry kiküzdte magát rövid idő alatt a Ház legkedveltebb beszélőjének: gyors, mint a villanó kardpenge, kedélyes, eredeti és többnyire igen magvas. Persze, a formával még nincs tisztában s mint egy igazi katona, csak verekedésre termett. A közjogi fejtegetések (tudósnak való dolog az) kevésbé sikerültek, mint a polemikus és a hadsereg gyakorlati ismeretei köréből vett részletek, de még a legjobban az apró oldalvágások, hátrafelé.
Előadási modora egyszerű és oly természetes, hogy a műszónokok erre törekvő raffinementjai eltörpülnek mögötte.
– Aki ezt meg akarja – úgymond fejtegetése közben – érteni, az megérti, aki nem akarja, azon nem segíthetek. Károlyi Gábor felugrik s jobbfelé mutogat a hosszú, kalimpáló kezeivel, mintha egy barikádon át beszélne.
– Ott ülnek azok, akik mindent megértenek.
– Önök pedig semmit sem – vág vissza Fejérváry.
– Politikai csizmadia – kiált rá csúfondárosan Hoitsy.
– Van politikai csillagász is – zúdítja legott ellene a maga ötletét.
S ez így megy végtől-végig. Beszéde nyomtatásban úgy néz ki, mint egy golyókkal kilyuggatott katona-köpenyeg; de a lyukakat rögtön befódja a játszi elme élénk, tarka színű szövetdarabkáival.
Folytonos zaj, folytonos fészkelődés, nyüzsgés, mozgás, ellentmondás a balon, s sűrű, szakadatlan tetszés jobbról: egyszóval az egész Ház ébren van minden idegével.
De a legmérgesebb balvidéki nyugtalanságot mégis a beszéd vége keltette, melyben Apponyit támadja meg, hogy ő vetette oda a szenvedélyek közé az üszköt és hogy nyelvi tekintetek miatt kockáztatja a hadsereg harcképességét.
Apponyi roppant hatású rögtönzéssel felelt; kápráztató szóerejének teljes pompájával csapott ismét a kabinet fejére egyet. »Megint úgy lőtt mint Carver« – de csodálatos, mégsincs sebesült. A kabinet áll és egészséges.
Voltak zajos éljenek, s lett Fenyvessy Ferenc gőgös és víg. Minduntalan közbeszólt: »Ez oszt a lecke!« »Ilyet tudjanak önök mondani!« »De gyönyörű!«
Majd annyira magánkívül lett, hogy elkezdte egy-egy mondásnál a sztenográfokat sugalmazni belekiáltva:
– Helyeslés a baloldalon!
Mire aztán kitört a derültség a jobboldalon. Apponyi után Bolgárt nem lehet hallgatni.
Apponyi után kitódul a Ház a folyosóra, s még egy ideig beszél Apponyiról; ki dicsérőleg, ki csípősen, de mint szónokról csak egy a nézet, hogy büszke lehet rá a parlament.
Előhozzák, milyen volt mai szerepében. Valami gonosz lélek elfecsegi: hogy egy régi fotográfián látta a Don Quijote jelmezében, mögötte Sancho Panzának Bernáth Dezsőt.
Mások ismét azon tanakodnak, hogy nyert-e e javaslat tárgyalása óta súlyban a közvélemény előtt?
– Kétségkívül nyert – feleli egy filozófus mameluk. De mennyit?
– Hiszen éppen ez a kérdés.
– Nem is kérdés: Apponyi olyan, mint egy gyapjús zsák: ha nedves helyen áll, valamivel többet nyom, ha száraz helyen áll, valamivel kevesebbet. De a súlydifferenciák legfeljebb néhány fontra szorítkozhatnak.
Eközben nagyban riadozik a csöngettyű odabenn.
– Ki beszél?
– Szentiványi.
– Melyik? A »sebesült«?
– Nem. A gömöri. Az elnök szombati afférját hozta szóba.
Rögtön beözönlött az egész folyosó. Szentiványi Árpád beszélt, jó rimaszombati ízzel, ami majdnem olyan szép dialektus, mint a palócoké.
Kedves, rokonszenves alak, akit mindenki szeret, de hiába, neki is mennie kell a karavánnal. Még csak tűrhető, ameddig a meghamisított közvéleményről és a korrupcióról beszél, de aztán áttér csakhamar arra, hogy a szabadelvű párt szombaton ököllel fenyegette a pártatlanságot tanúsító elnököt.
– Ez nem igaz – kiáltja Ivánka Imre.
– Egyikünk sem fenyegette – szólt bele e sorok írója, kit egy lap tévesen szintén azok közt sorol fel, akik ily tiszteletlenségre engedték volna magukat ragadtatni.
– Láttuk! – kiálták az ellenzékiek.
A kormánypárton nagy zaj támad.
– Ki tette? Tessék megnevezni.
Szentiványi zavartan keresgél a nevek közt, míg végre eszébe jut az egyik.
– Tisza István és...
– És? Halljuk a többit is!
Kínos csönd. A szónok gondolkozik.
– És a Török Szultán – nyögi ki végre nehézkesen.
Az elnök összerezzen. Istenem, istenem, hát ezért állok én a monarchákkal jó lábon, hogy most ököllel fenyeget a szultán?
Az egész Ház derültségre fakadt. Szentiványi Árpád Török Zoltán helyett gyanúsítá a jó Abdul Hamid őfelségét, hogy a magyar képviselőház elnökét megfenyegette. (De mindjárt valószínűtlennek látszott. Nincsen annak annyi bátorsága. )
Tisza István nyomban felelt, s nehány férfias szóval megcáfolta maga személyére nézve a vádat: elég helytelen volt, hogy most aztán vissza nem vonta Szentiványi. Mire azt vágta oda Tisza István:
– Káprázott a szeme!
Török Zoltán nem volt jelen, mert különben kisült volna, hogy az ellenzéki lapok által kiszínezett szombati szcéna igazán egy látomány volt, aminő a budai várablak lobogó fehér kendője. »Víziós« idők ezek.
A mediumon át kivonuló képviselők gesztusait nyilván lehetett látni, de a gesztus nagyon kétes fundamentum. Ugyanolyan gesztussal kiáltja az ember, hogy: »Okosan tette, kegyelmes uram!« mint azt, hogy »Elsöpörjük a föld színéről«.
De ez csak példaképpen legyen mondva, mert jót merek érte állani, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem kiáltotta a jobboldalon senki.
