A T. HÁZBÓL [dec. 3.]
A T. HÁZBÓL [dec. 3.]
Ott künn megzimankósodott az idő (fehérbe öltözve), bent megenyhült. Csendes ülés volt. Csendes! De mit nevezünk mi már csöndesnek? Ausztriában így nézne ki egy forradalom!
Egy kontempláló politikus, aki távolra húzódott az eseményektől, így rajzolta le a helyzetet:
– Ütnek balról, ütnek középről, ütnek jobbról és a deresen Magyarország fekszik.
Valóban az fekszik. Ma azonban egy kis pihenője volt. Sajnosabb szcénák nem fordultak elő, ami nem annyira az ellenzéknek vagy a házszabályoknak köszönhető, hanem az elnök humorának. De arra majd rátérünk később.
Vályi Árpád kezdte az első rohamot, indítványozván, hogy a miniszterek eskümintái a törvénykönyvbe cikkelyeztessenek. Mert hátha az esküben van benne az a lassú méreg, mely a kuruc vért kiöli belőlük. Hm, ez bizony nem éppen lehetetlenség.
Míg Vályi beszélt, addigra összegyűlt a Ház; Károlyi Gábor beült a padba új közbekiáltásokkal. Egy másik tevékeny politikus egy stanicli burnótot hintett szét óvatosan a padok alatt, hogy majdan a fölvert porban megkezdődjék kellő időben a prüszkölés.
Egy mameluk a Fenyvessy Ferenc háta mögé ült, hogy ingerelje:
– Hol vannak azok a szép idők – szól mélabús hangon –, mikor még te voltál a Ház fenegyereke!
Mire nagyot sóhajt a habarék-párt enfant terrible-je, fölkel s túllépve a gránitot, honnan Hock János és Görgey Béla nevetik az időjárást, elhalad Zay gróf mellett (ki élénken emlékezteti az embert külsejével La Mancha híres földesurára) leül a Wahrmannék környékén, galyibát csinálni a mamelukok közt.
– Meddig támadjátok még Tiszát? – kérdik itt is, ott is Apponyi hű fegyverhordozóját.
– Az a legkényelmesebb sport – feleli Fenyvessy – mert legkevesebb veszedelemmel jár. Ha egy útkaparót vagy egy megyei szolgabírót megtámadnak, mindjárt felugrik az illető kerület képviselője, de Tiszát hagyjátok. . .
– Mert azt nem fogja a golyó, mint egykor Bezerédi Imrét – védekeznek a mamelukok, nem minden restelkedés nélkül.
Ezalatt Ugron Gábort szólítja a jegyző. S a szélsőbal deli vezére térdig jár a csöndben, ha szólani akar. Fölzúg előbb a »Helyre!« Kiki a székére siet s aztán átadja magát a hallgatásnak.
Ma is izzó, mint egyébkor, nem is tűzszikrákat pattogtat ki, hanem csupa égő zsarátnokot. Ötlet-ötletre halmozódik, virgonc ésszel megkomponálva, szilaj haraggal szerteszórva. Az antitézisek szépek is, melyekkel Tiszát megszurkálja, hanem amint aztán áttér a kicsiségekre, hogy Tisza nem ad ebédeket (Persze az volna jó, ha a »Kis Pipát« ő bérelné ki s ad libitum kosztolna ott a közönség) ahelyett, hogy négy arabs paripa röpítené, elöl lovagló csatlósokkal, cifra tarsolyos hajdúkkal, rossz fiáker gebéken jár. (Mit szól ehhez a szegény Schneider, aki hűségesen hordta a miniszterelnököt, amíg csak a kétfejű sast szidták, de hogy most az ő griffjeire került a törvényhozó test ádáz haragja, ezt nagyon zokon fogja venni.) Ám jól van; Schneider is részesüljön valamennyire a viharból, a miniszterelnök szakácsának sem árt egy kis serkentés, de azt a mondatot hogy: »Tisza nem ad ebédeket« még sem szabad a szónoklat hevében olyan hangon szavalni, mint azt, hogy »Talpra magyar!«
Az is rossz vért szült, hogy Orczy minisztert támadta Ugron. A pillanat legalább nem volt jól választva most, mikor a király oldala melletti miniszter éppen azon töprenkedett, hogy milyen rendjellel dekorálja Kaas Ivort a dinamitmerénylet felfedezőjét és a Tisza életmentőjét.
Ugron beszédjének másik része valóságos hasonlatzápor volt. Szebbnél-szebb hasonlat-tömbök gömörödtek ki a szónok szájából. Volt ott összetett hasonlat, körbefutó hasonlat, hasonlat az architektúra köréből, a kártyajáték mezejéről, az állatvilágból és az ásványországból s ezek mind egymásba futottak, mint a folyókabab, s körül csavarodtak a miniszterelnök derekán.
Miután a miniszterelnököt előbb egy ilyen hasonlatbokor alá taszítá, kijelenté róla, hogy »Ön immár meg van bukva!« A kormánypárt mosolygott jóízűen. Tisza csodálkozott, Apponyi szintén mosolygott, de nem jóízűen.
Éles Henrik megüvegesedett szemekkel nézte a generálist. Kivált mikor Ugron végszavai is végigzúgtak a teremben, melyeket a mamelukokhoz intéz: »Temessétek el.«
– Holt választók… – morogja Éles tompán – ezekhez még csak hozzászoktam, de most már holt vezér is… Szerencsére föláll (öt percnyi szünet után) Horváth Gyula és föltámasztja a holt vezért, de nem úgy, hogy abba fúj lelket, hanem az ellenzéki állításokat fújja szét, furfangosan bekerítvén előbb Irányit és a »Budapest Újságot«.
A szélsőbal azon elemei, akik az ötödik osztályba már nem jártak, apprehenzíve szisszennek fel, mikor Irányiról azt mondja, hogy pátosszal beszél.
– Ohó! Hohó!
Megmagyaráztatván azonban, hogy a pátosz nem valami csúfolódás, lecsendesülnek s Horváth Gyula egyikét mondja el a legnemesebb hangú polemikus beszédeknek, a lojalitással foglalkozva. Kiszínezi eredeti szellemének fénylő zománcával, a két helyzet közötti különbséget: mikor a törvényes állapot még helyre nem volt állítva és most, mikor alkotmányos királyi főn van a korona. Kigúnyolja finoman az ellenzéki lapokat, melyek heteken át tartják olvasóikat lázban elképzelt miniszteri válságokkal. Elmondja a miniszterválságok eseteit: ha a kormány kollízióba jut a párttal, vagy a kormányelnök a minisztertársaival, vagy végre a kormányelnök a koronával s majd csak hogy hozzá nem teszi:
– De ha a kormányelnök Károlyi Gáborral és Lukáts Gyulával jut kollízióba, az még azért nem miniszterválság.
A többség láthatólag fölvillanyozódik a Horváth beszédére, sűrűn, élénken morajlik fel a helyeslés zaja, míg hallgatagon ül a pirongatások alatt a túlsó oldal. Mintha kicserélődött volna a két párt.
Horváth után Tisza áll fel. Hangzik a Hoch, de már elnyomja a mamelukok falrengető éljene. A Hoch, mintha csak a föld alól kérezkednék ki.
A riadós nyitány után szokás szerint megindult a diskurálási metódus. (Miután ellenzéki hit szerint az bizonyul be a Tisza megölő betűjének.) Az egyik tigris átszól a második szakaszba:
– Gábornak is adjunk vacsorát?
– Nincs ma kimenőm – kiáltja át a megszólított.
Különféle kérdések és feleletek keresztezik egymást, bénító zsongást és babiloni zűrzavart keltve:
– Volt nálad az »Egyetértés asszonya«?
– Meginformáltad a jogászokat?
– Nagyon nyirkos az a szűzdohány, mit árul.
– Nem akarnak kötélnek állni.
– Komjáthy nyelvéről leette a bőrt.
– Gábor, prüsszents!
– Ez a Bartók legjobb darabja.
– Pondrós volt a sajt.
– Paruli pácsi!
– Kérd el Meszlényi Lulustól.
– Nini, a kis Tisza Kálmán ott van a karzaton!
Tisza, mint rendesen, kénytelen volt némán ott állani egy-két percig, míg a mesterséges diskurzus lecsillapszik.
Az elnök szétnézett s egy jó ötlethez folyamodott.
– Miért nem hallgatják a tisztelt képviselő urak a miniszterelnök beszédjét? Még bizony úgy talál feltűnni a dolog, hogy félnek a beszédjétől.
S ezzel az iskolamesteri ravaszsággal nyomban megfogta a pajkos honatyákat:
– Nem félünk! Dehogy félünk, dehogy félünk!
S meglehetős csönd állt be, úgyhogy a miniszterelnök majdnem zavartalanul mondhatta el élénk, sikerült beszédét. Egy rögtönzött ruganyos polemiát az Ugron vádjaira, melynek egyes helyeit a párt zajosan éljenezte.
A balvidék teljesen kiesett szerepéből e beszéd alatt, csak a legszívósabbak, Lukáts Gyula és Károlyi Gábor szólottak közbe egyet-egyet – hogy »feledésbe« ne essenek.
Végül azonban Károlyi is kidőlt, és csak Lukáts Gyula próbálta fedezni folytonos panaszkodással a zaj-folytonossági hiányt: »Nem halljuk! Nem halljuk kérem!«
Mire közbe mordult mérgesen az elnök:
– Ha nem hallja a képviselő úr, hogy tud mégis mindenre észrevételt tenni?
S az volt az elnök mai nagy diadala, hogy Lukáts Gyula is elhallgatott. Az öregúr fennhéjázón nézett szét a mameluktáboron az illedelmes csöndben, aminőt ritkán élvezett a Ház. Szelíd kék szemei vígan csillogtak, mintha barátságosan, melegen mondanák: »Ugye, hogy mégsem kell hozzányúlni azokhoz a rettenetes kegyetlen, azokhoz a csúf házszabályokhoz? «
