A TIZENEGYEDIK NAP
A TIZENEGYEDIK NAP
Akárki mit mond, már rosszul állott a kormánypárt szénája. A leginkarnátusabb mamelukok már úgy beszéltek Tiszáról (persze még könnyes szemekkel) mint egy összetört majolika-edényről
– Istenem, de szép volt, de becses volt…de kár volt érte…hátha még össze lehetne valahogy ragasztani. Szilágyi Dezső a régi Kazinczy-féle epigrammát szavalgatta a kabinetre, mintha diskurzust folytatna Tiszával, a hexameter sorait szétszedve mondatokra.
– Tűzbe felét! (Tehát négy minisztert.)
– Ím.
– Újra felét! (a másik négyből kettőt kíván elejtetni.)
– Nos.
– Most vár az olympi sereg.
Nem lehetett tudni, mi lesz ebből. A királyi palotából fehér kendő lobogott a tüntetőknek. De ez is hagyján. Ráth főpolgármesternek mind a két hegyes bajusza balra kezdett kunkorodni. Még ez se nagy baj. Hanem egyszerre csak híre támadt, hogy Kubicza haragszik a 25. §-ra. Kubicza azt mondta a treneséni kaszinóban, hogy ő azt meg nem szavazza a herkó páternak sem!
Ez már nagy eset – szívébe nyilallott a megdöbbentő hír minden igaz mameluknak. A miniszteri székek elkezdtek ropogni, recsegni. A trencséni követek reszkettek, mint a kocsonya.
– Kubicza haragszik a 25. §-ra. Jézus Mária! Nem is lesz hát abból törvény!
De a mennyei gondviselés leleményes. Támadt egy másik apró ember, aki egyszer csak a legádázabb harc hevében, mikor a pajzsok javában döngtek, a sisakok horpadozva recsegtek, a golyó süvöltött, előcsörtetett sovány lapockájú, patkós pegazuson, s az óriási harckiáltásokba egy lant szelíd pengése vegyült.
Ez volt Gyulai Pál, aki már nem nézhette a 25. § hosszú vitáját. »Van hát valami – kiáltá – ami lassabban születik Romhányinál.«
S csodálatos dolog: azóta jóra kezd fordulni minden. Még egy ilyen vers – s az ellenzék tönkre lesz verve. Ha a fülemüle megszólal, a verebek abbahagyják a csiripolást.
A dalnok megfordítá a végzetet.
Azóta minden a kormánypárt javára dől.
Az ellenzék elálmosodott ettől a verstől és alszik. Kubicza nyilatkozott, hogy nem a 25. §-ra haragszik, hanem az ellenzékre. Eszerint az ellenzékből nem lesz semmi.
A mai ülés már úgy nézett ki, mintha a szemcsés köthártyalobról tanácskozának.
Elnök azon kezdte, hogy egy lemondást jelentett be, de nem a Tisza Kálmánét, csak a Kovács Lászlóét a háznagyságról. Aztán egy póthadjárat rügyezett ki a szombati vitából; az Eötvös által megöklelt Ziskay és Asbóth védték magukat. A mai nap szónokai jó beosztással beszéltek: Kovács Albert pedagógiai szempontból polemizált Berzeviczyvel, Hodossy Imre a felségjogokat fejtegette, nagy hatással, szép szónoklatban, a szépirodalmi elemet pedig az ősz Perczel Miklós képviselte. Az ő beszédéhez éppen mint a Horvát Boldizsáréhoz, mindig szükséges odatenni »az ősz« epithetont, nehogy azt higgye a közönség, hogy az unokáik beszéltek.
Csodálatos a világ forgandósága. Azok között, akik most tapsolnak Horvát Boldizsárnak, nem egy dúdolta annak idején: »Igazságügyér Horvát Bódi – Kár hogy olyan bécsi módi«, akkor ez a vers volt divatban. (Hanem hát ebben az országban könnyű bécsi emberré lenni; az igaz, hogy aztán debrecenivé is.)
Perczel sok mindenféléről beszélt és sokakkal polemizált elég élénken. Az összhatás az nála: hogy ügyes politikus és jó szónok lesz, ha majd kiforrja magát.
Egy kifejezését meg is rótta az elnök: a »hörcsögös államtitkárt«.
Ilyesmit csak a miniszterekről szabad mondani.
Mameluk beszéd ma nem volt, ami nagyban zavarta Károlyi Gábort és társait. Kinek beszéljenek ők most közbe? Hanem mameluk ott is terem, ahova nem vetnek. Gróf Pongrácz Károly szokott vállalkozni néha-néha, kisegíteni a többséget. Azért is nem áll a nagylelkű gróf egy párthoz sem, hogy nehéz pillanatokban odaajándékozhassa magát. Beállít ide-oda vendégnek. Ezért aztán ott, ahol van, mindnyájan a tenyerükön hordják.
Ma felbuzdult benne a katonai lélek s igen talpraesetten, komoly férfias szavakkal utasította rendre azt a közbeszólást, mely Eötvös beszédje alatt: hogy a magyar fiúk eldobják a fegyvert az ütközetben, könnyelműen siklott ki valakinek a szájából: »Ezentúl is úgy lesz.« Ennek a kapcsán egypár vitézi kalandot is elmondott, amit a Ház olyan szívesen hallgatott, mintha az elnöki katedra helyén barátságos csaták elbeszéléséhez való tűz lobogna a kandallóban, s pajkos sziporkái vígan pattognának.
Az utolsó szónok Hevessy Benedek volt; az aki álmában Deák Ferenccel szokott konferálni. De az éjjel rosszul inspirálta az »öregúr« Benedek urat, mert mai beszédjében nem hozzá, hanem egyenesen az istenhez fordul, hogy az küldjön a szavazáskor a hazának segítséget az égből, mely zengésével összedöntse a Házat és temesse romjai alá azokat, akik a szakaszra szavaznak.
A szónok átkozódásra terjeszti ki a karját. A szélsőbal zajos tetszésben tör ki.
Az elnök ingerülten csenget:
– Nem hiszem ugyan, hogy az isten ilyen segítséget megengedne, de az efféle átkozódás szokatlan.
– Szodoma és Gomorra korát éljük! – kiáltja Károlyi Gábor.
– Ne csináljatok az istenből szélsőbaloldali embert – dohogja Körösi Sándor rosszalló fejcsóválással.
