AZ ÖTÖDIK NAP
AZ ÖTÖDIK NAP
Kiss Albert beszéde nyitotta meg a vitát. A tiszteletes úr különösen a Csáky-rendeletet ostorozta erős szavakkal, felizgatva előbb a kedélyeket, aztán minden mondatával rőzsét rakva a tűzre.
A beszéd vége felé lépett a terembe Tisza Kálmán.
– Itt van a mumus! – kiáltott fel Károlyi Gábor.
– Hoch! Hoch! – zúgtak az ellenzéki félkörön percekig. De Tisza föl sem vette. Mérséklet illeti az erőt és nyugalom. Csöndes flegmával ereszkedett be székébe.
E gyerekes jelenettel, azt lehetett hinni, jóllakott mára a kri-kri párt, de nem úgy történt, a felszólaló Csáky minisztert minduntalan ingerkedő közbeszólásokkal szakították félbe.
– Menjen ön Csaszlauba! Ön rossz hazafi.
De Csáky sem maradt adós.
– Én nem tartom – úgy mond – rossz hazafinak, aki a javaslatot meg nem szavazza.
– No, még az kellene – zúgta az elégedetlenek kara. Majd Thaly egy történelmi reminiszcenciájára azt vágta vissza, hogy ha gróf Csáky Mihály, aki Rákóczit bujdosásába kísérte, ma élne, bizonyosan a kormánypárton ülne. S ezzel szétnézett a jobboldalon, mintha helyet keresne neki, ahova leüljön. Éppen volt egy üres hely Móricz Pál mellett.
Roppant zaj támadt erre. Micsoda! Még a Rákóczi holt generálisaiból is eleven mamelukokat szeretnének ezek csinálni! Thaly felugrott. Meglehet, hogy személyes ügyben akart szót kérni. A kuruc generálisokkal ő diszponál. Hagyjanak azoknak békét.
– Megfordul sírjában! – zúgta Fenyvessy Ferenc.
A zaj nőttön nőtt. »Ohó! Hoch!« vegyültek tarkán a felkiáltások. Alig lehetett lecsöndesíteni. Az elnöki csöngettyű hiába kongott-bongott. Csak éppen egyetlen egy szónak van az a varázsa, hogy mind a két táborban vihar közepette beáll a mélységes csönd. Ez egy név: a Horváth Gyuláé.
A kormánypárton nem akarják elfelejteni, hogy az övék volt, a baloldalon váltig reménykednek, hogy az övék lesz. Felhangzott hát mind a két felől rokonszenvesen, élénken »halljuk, halljuk«. S látszott a két párton, hogy úgy vannak, mint Aranynál a szomszédok: mindenik abban a hitben van, hogy neki fütyül a fülemile.
De csakhamar kiábrándult az ellenzék. Horváth Gyula mintegy igazolván eddigi eljárását, érdekesen fejtette ki a saját álláspontját, mely most már összevág a szabadelvűpárttal e §-ra nézve is. Eddig még csak nyugodtan és rokonszenvvel hallgatta az ellenzék, de midőn aztán Horváth Gyula beszédje másik részében az ellenzéknek a parlament méltóságát aláásó modora ellen fordult, férfiasan, erőteljesen; ideges fészkelődés támadt a bal padokon. Minden pillanatban zaj keletkezett. Szúrós, csípős észrevételek röpködtek. Majd Eötvös kotyogott bele, majd Kovács Albert, majd Horánszky. Még a jámbor Linder György is közbeszólt.
Egyszerre csak azon vette észre magát a Ház, hogy mindenki beszél – még Horváth Gyula is.
Csöndet kérünk! – kiáltozá a kormánypárt. – Csináljon rendet az elnök!
Az elnök, aki már megszokta a szónokoknál a zavarókat mint rendszeres járulékot, felriadt merengéseiből.
– Hol? Mi? Ki?
Aztán csodálkozva nézett szét a terem vidékein. Majd a fejét csóválta, mintha mondaná:
»Hát nem elég csönd ez Horváth Gyulának? A miniszterelnöknek ilyen se szokott lenni.«
S ezzel újra álmodozásba merült.
– Elnök! Elnök! – hangzott fel ismét ingerülten a jobboldalról.
Az öregúr szemrehányólag nézett a figyelmeztetőkre, szinte rá volt írva a homlokára:
– Hiszen csak fel nem akaszthatom őket.
– Rendre Csatárt! – ordítá vagy tíz mameluk hang. Az elnök arca kigömbölyödött.
– Csatárt? Az öreg Csatárt? Ez már más.
Kapott Csatáron. Ez jó falat. Ezért senki se haragszik meg. Kipróbálhatom rajta a szigorúságomat. Ezen megmutathatom micsoda erő lakik bennem. Ezt az embert egyenesen az ég küldte számomra.
S hatalmas szigorú hangon rivallt rá Csatárra.
– Kérem Csatár Zsigmond képviselő urat…
A vén sün, aki most is ott ült szokott helyén a hegyen, hű fegyvernöke, a szarkaképű Szendrey Gerzson mellett, saját nevét hallva, felugrott, mint a sebzett vad.
– Hát nekem nincs jogom szólani?
– Ne vágjon közbe az elnöknek!
– Rendre Csatárt!
Csatár dühbe jön, s egy előtte heverő vöröskötésű könyvvel kezdi a padot verni.
– Miért bánnak éppen velem így?
– Ki vele! – mennydörgi száz és száz hang.
Az elnöki csöngettyű sikongat, a mamelukok az emelvény elé csörtetnek:
– A 204-ik paragrafust a nyakába!
Végre szóhoz jut az elnök, s rideg, szigorú hangon feddi meg
– Ha még egyet szól, a 204. §-t fogom alkalmazni.
Az öreg Csatár erre ijedten kuporodik le a padba, nagy, szőrös tenyerét a szájára tapasztva.
Horváth Gyula megint folytathatja a beszédét. De csak egy percig. Idébb, a szélbali völgyben ingerült zsongás-zúgás kél ismét.
Csatár méltatlankodva ugrik fel, s egyik tenyerét még mindig a száján tartva, a másik kezével az üres padban futkosva, mutogat a zajongókra.
Az egész Ház nagy hahotában tör ki.
Hangja a tenyér alól tompán huhog, mint a bagolyüvöltés. Csak a közelülők vehetik ki.
– Őket is! Őket is! Ne csak engem!
Még a karzat is kacag. A gyorsírók kezeiből kiesik a ceruza. Maga a félbeszakított szónok is mosolyog, kiben pedig még ott forr egy csomó keserű igazság. A miniszterelnök a cilinderjét teszi arca elé, hogy jóízű nevetését ne lássák.
És Csatár még egyre ott futkosott a betapasztott szájával, integetett, hadonászott a levegőben. Mint a háromcsőrű kacsa ugráló polgármesterét, úgyszólván lehetetlenség volt megállítani.
A komolyságot alig lehetett többet fenntartani, s Horváth is gyorsan bevégzé beszédét, mely a szabadelvű pártra nagy átmelegítő hatást tett. De az ellenzékről a »Hoch«-ok sem maradtak el. Horváth Gyulának úgyis elég jutott ki az »éljenzésből«, mióta nincs a mamelukokkal egy són és egy kenyeren: most szinte jól esett belekóstolnia az ő kenyerükbe is.
Utána Polónyi pattant fel, ki az obstrukció vádat akarta visszautasítani a párt nevében.
De amint azt a szót kiejté, hogy személyes kérdésben a »párt nevében« akar szólani, szenvedélyes kiáltások törtek ki jobbról:
– Nem szólhat! Nincs joga! Ön a pártvezér?
– T. Ház! – kiáltozza Polónyi, makacsul folytatni kívánván szavait.
– Eláll! Nem lehet! Üljön le!
– A házszabályok szerint nincs joga szólani – dönti el az elnök –, mert a képviselő úr nem volt személyesen megnevezve.
– Az esetre kérek szót, ha a Ház megengedi.
– Jó, felteszem a kérdést. Kérem, azon képviselő urakat, akik megengedik, álljanak fel.
A szélsőbal és a mérsékelt ellenzék felállnak.
– Többség! – kiáltják magukról ők maguk.
– Most azon képviselők méltóztassanak felállni, kik nem kívánják, hogy Polónyi képviselő úr szóljon.
Suhogva emelkedik föl a híres kormánypárti erdő.
– Kisebbség! – kiáltják az ellenzékiek a jobboldaliakról.
Az elnök szétnéz a csillagvizsgáló tornyából, s a következő salamoni ítéletet hozza:
– Minthogy a többség kétes, méltóztassék tehát a szónokot meghallgatni.
Éljen-rivalgásban tör ki az ellenzék, a kormánypártiak ellenben ingerülten tódulnak ki a teremből a folyosókra, elkeseredett kifakadásokkal az elnök ellen.
