SZILÁGYI DEZSŐ BESZÉL
SZILÁGYI DEZSŐ BESZÉL
Szilágyi Dezső beszélt. A nagy Dezső, akit sokan bámulnak, de kevesen szeretnek. Egy »fénylő csillag«, mint egy lap nevezte, aki azonban nem tud eligazodni az égitestek közt, hogy a mennybolt melyik tájékán helyezkedjék el. Hol a Göncöl szekere előtt bukkan föl, hol mögötte (de sohasem rajta).
Az anyatermészet is beszélésre alkotta.
Egy nagy elméjű ember, akinek az a célja: beszélni, és azután megint beszélni, majd újra meg újra beszélni, agya mozog, mint a perpetuum mobile, s őrli gondolatokká a benyomásokat, ha másokkal beszél, hallgatja azokat, egy-egy megjegyzést, megfigyelést megragad:
– Ez jó lesz egy beszédbe.
Minden, amit lát, ami a nagy mindenségben eléje tárul, csak annyiban létezik, ha egy beszédhez anyagul szolgál. Az utcák koldusa, lapcikk, a szaladó fiáker, ácsorgó hordár, rikító plakát az utcasarkon, garázdálkodó rendőr, sétáló gavallér, a kardcsörtető katonatiszt, mind csak úgy érdekli, ha észlelődés útján valami olyan morzsát lehet róla lekaparni, ami az épülőfélben levő beszédjébe behelyezhető valahova vagy a fundamentumba, vagy a vértelekbe, vagy a padlásra, vagy a pillérek közé.
Mindig épít, lázzal emésztő szenvedéllyel, hangya szorgalommal.
Előbb az anyagot gyűjti össze. Az oszlopokat, a gerendákat, a köveket.
Olvas egész éjszakákon át. Nagy államférfiak, hatalmas gondolkodó elmék emlőit szopja, jegyzeteket csinál, s mikor elalszik, odaálmodja magát a parlamentbe, s zajos, izgató tapsok között tart fellegverő szpícseket.
Reggel kel, behozzák reggelijét, elolvassa a lapokat. Van-e bennök valami anyag?
Aztán kimegy, magányos sétára a Dunapartra, hallgatva a nagy folyam csendes morgását: hátha az is súgna neki valami gondolatot.
Megáll. Egy ötlet jutott eszébe. Hopp! Ebből egy fordulat lesz az elmondandó beszédbe! Megcsinálja hozzá a gesztust…
Gyakran lehet őt látni így gesztikulálva, egyedül. Dehogy egyedül – az összes anyagával.
Magával hordja, s az egyre gyűl. Itt is, ott is hall valamit. A kaszinó elejtett triccs-traccsából, a vendéglői társaságok disputáiból értékes megfigyeléseket gyúr össze. A régi alkimisták a fűzfából is tudtak aranyat csinálni: Szilágyi Dezső egy tökfilkó gondolataiból is le tud szűrni egy figyelemre méltó igazságot. Nagy nyomozótehetsége gyorsan vájkál a sok limlom közt, s egyszerre kikapja abból, aminek őhasznát veheti.
Mikor aztán össze van hordva az anyag, hozzáfog a beszéd megépítéséhez. Napokig vajúdik ezen.
Bemegy a Házba, felíratja magát a táblára.
Most már híre fut, hogy beszélni fog. A jegyzői tábla kilocsogja, s ő sem tart titkot többé.
De hasztalan is lenne. Elárulja minden. Arca sötétebb, ónszínű lesz, mintha egy felleg vonná be, a szemei csillognak, a halántékaira dagadt, kék erek ülnek ki. Mintha az egész koponyát feszítené bent az a beszéd, amellyel terhes.
Dezső hát beszélni fog. Közli bizalmas embereivel, hírek szivárognak ki az egyes részletekről. Csak egyet nem lehet tudni előre. Ellene beszél-e a javaslatnak vagy mellette?
E bizonytalanság mint egy vércse ott kóvályog a pártok felett, borzalmasan.
Ha kérdezik, démoni titokzatos mosollyal feleli, szemöldjeit felhúzva:
– Ezt még nem tudom.
Ott ül a középen, az ülések alatt, hallgatja a szónokokat, gúnyosan nevetve egyes mondatoknál. Nagy szemei kerekre nyitva, rejtett villámokat látszanak kisugárzani, hatalmas tenyerét fumigálva forgatja, mintha mondaná:
– Beszélj csak, beszélj. Majd én mondom meg az igazit.
S építi tovább emeletről emeletre, kacskaringós cirádákkal, vaskos arányokban, az orációt. Nagy bőrkötésű könyvek, vén bachantokkal jár a hóna alatt, az embereket kerüli, szemei alatt kék patkók jelennek meg, álmatlan éjek barázdái. S minél több barázda, annál hosszabb beszéd.
S íme, mikor már mindenki várja s óriás karzatok zarándokolnak be napokon át – egyszerre csak letűnik a név a fekete tábláról:
– Szilágyi nem fog beszélni.
A parlamenti alakok összedugott fejekkel súgnak-búgnak: »Mi történt? Szilágyi letörültette magát.« Mesék, legendák keletkeznek: Ez az oka, az az oka!
A szó mesterét valóban habozás fogja el, meglepi egy gyermeteg érzés, bizonyos félelem, mint az asszonyt a szülés előtt. Látni rajta a tépelődést, hogy mintegy a gombjain találgatja: »Beszéljek, ne beszéljek?«
– Beszélni fogok –– határozza el –, de ezt, meg azt kihagyom a beszédből. E helyett az argumentum helyett másikat teszek. Ezt meg azt a pontot így hegyezem ki, a beszéd közepéből kilökök egy csomót, a farkát megtoldom, az elejét összevonom.
S most következik a lélekroncsoló feladat. A Szilágyi jellemző férfias arca igazi fájdalmat lehel. Egy apagyilkos minden kínját átérzi, mikor szerette gyermekiből egy csomót feláldoz. Minden gondolatán, argumentumán nagy szeretettel csügg. Atyai lelke folyton az eltaszított szellemi kölykökkel vesződik, s gyakran visszavesz, megkegyelmez egynek-egynek, hogy újra elhajítsa.
E rettentő helyzetben találja a végzetes perc, midőn a jegyző elkiáltja: »Szilágyi Dezső«, s beáll a fenséges csönd, minden koszorúnál erősebb hódolat az orátoroknak.
Szilágyi felkel, szíve megdobban, s megindul belőle az eszmetábor lassan, méltóságteljesen hömpölyögve, mintha egy nehéz gályán jönne.
Előbb az orra látszik, aztán a bordák villannak ki, majd mintha egy hullám visszahajtaná, újra elkanyarodik hátrafelé, nagyot farol most s egy lökéssel sebesen siklik kijjebb, de még a zászló most se tűnik ki: ellenzéki-e vagy a kormánypárt lobogója? Szél lengeti, csavargatja messze a távolban a rúdja körül, éles szemek kíváncsian találgatják, kinek a színe lesz? Melyik parton köt ki?
S felhangzik közbe mindkét pártról a »hurrá«. Mind a két párt népe reménykedik.
És biz az igen sokszor megesik, hogy csak akkor sül ki, midőn a szónok az utolsó mondatot kiejti: »Elfogadom vagy nem fogadom el a javaslatot.«
Akár így, akár úgy, a bámulat ittasító zajgása morajlik át a Házon, mikor végre kifáradva leül.
Csodálatos látvány az neki. Álmatagul néz szét, hogy áll-e még a világ?
A száz meg száz fej nagy gombolyagba mozog az ajtó felé. »Öt perc!« hangzik viharosan. Kusza kiáltások verődnek füleihez: »Nagyszerű volt! Pompás volt! Ez oszt a szónok!«
Igen, igen a világ áll még. A nyomasztó levegőből tele tüdővel szív be annyit, amennyit lehet. Homlokát megtörli kendőjével, s újra szétnéz.
Ott ül az öreg Péchy Tamás, mint egyébkor, ott a csengettyű, ott mosolyog az ország címere a háta mögött, a hármas fedélablakon besüt a nap. Valaki odaszól Krajtsiknak: »Gyerünk ebédelni, Mohai fiam.«
Szilágyi összerázkódik. Hát csakugyan áll még a világ, dacára annak, hogy megtörtént. Megtörtént a dolog. Elmondta. Kiadta, ami benne volt. S a föld nem esett ki a küllőiből, a természet össze nem morzsolódott, a miniszteri padok vidáman piroslanak, s Krajtsik ebédelni készül. Rettenetes ez.
Fojtó keserűség fogja el:
– Hát érdemes ebben az országban beszélni?
Kimegy a folyosóra, hol tömjénfüst veszi körül. Mindenki el van ragadtatva. A varázslat bilincseiben nyög az egész Ház. Üdvözlik, magasztalják, de ez neki nem elég: mert semmi sem tört össze; minden áll és él.
Átszalad a folyosón, a gyorsiroda felé, s bekukkant az olvasóterembe, hol lapot olvasnak néhányan.
Mintha egy kést szúrnának a szívébe.
– E nyomorultak olvasnak. Most! Mikor én beszéltem!
Siető léptekkel, világgyűlölettel rohan az irodába, s ott megint más ember ő. Itt a magzat pólyákban úgy, ahogy meg van alkotva. Ezt most meg kell a világ számára fésülni, hogy tetszetős legyen, hogy hódítson. Széles, olajbarna arcán a szeretet meleg lehe ömlik el. Szemeiből életkedv, lázas érdeklődés sugárzik. Mohón szalad át az egész beszéden. Egyszerre összeszorítja a szívét egy sajgó fájdalom. Valamit kihagyott. Majd hamar utána felváltja a bosszúság érzése: valami olyat mondott, amit jobb lett volna elhallgatni.
Mikor elvégezte a korrektúrát, a szükséges körülmetéléseket, lehorgasztott fővel, kedvetlenül megy el. Hiába állítják meg újra a folyosón a gratulánsok, hiába harsogja minden ember: »Nagy voltál Dezső, kolosszális voltál«, bánatosan rázza a fejét, és mint az űzött vad, eltávozik a Házból.
Be sem jön napokig. Nincsen megelégedve. Dörmög. A barátjaihoz hozzá nem szól, kerüli őket. Többet el sem olvassa a lapokban a beszédét. Dühös rá. Lankasztó zsibbadtság nehezedik tagjaira. Egész napokon át zúgnak fejében azok a beszédrészek, amiket elmondott, s amiket nem kellett volna, s mint kísértetek jelennek meg álmatlan éjjelen előtte azok a passzusok, amiket kihajigált, s amik kétségtelenül monumentálissá tették volna a beszédét. Emberalakot öltenek ez argumentumok és megjegyzések, s óriás kalapácsokkal verik a mellét: »Miért nem mondtál el engem?«
De ez is csak napokig tart, míg a bánkódás ködén keresztül a politikai élet lüktetésének új benyomásai keresztül nem verik magukat, le nem tiporják, el nem temetik a régieket.
Az izzó fejben megfogamzik egy másik beszéd. Megy, jár-kel, olvas, szemlélődik s hordja össze ismét az új anyagot egy új beszédhez.
S ez így megy örökkön-örökké, hosszú esztendők óta és így fog menni mindig; a lángelmék soha sarkallni nem szűnő ösztöne űzi, hajtja, hogy beszéljen, megint beszéljen és azután is beszéljen, soha nem szabadulva az édes kíntól, mely fogva tartja s mely alkalmasint soha el sem ereszti azok közé, akiknek osztályrészük tenni és mindig csak tenni valamit.
Így képzelem én Szilágyit, akiből egész életében nem lesz egyéb, csak Magyarország legnagyobb szónoka… Hát iszen az is valami.
