TIZENKILENCEDIK NAP
TIZENKILENCEDIK NAP
Mint a mécs, mikor már kevés benne az olaj, bágyadtan kezd pislogni: megérzik a vitán is, hogy a maradék-szónokok szpícselnek kevés olajjal.
A kormánypárt rég elhallgatott, később a habarékpárt is kidőlt, ma már csak függetlenségi szónokok voltak. Úgy nézett ki az ülés, nem mint egy vitézi torna a középkorból, hanem mint egy gimnaziális vizsga. Egymásután jöttek elő a discipulusok, elszavalván a mondókájukat. S a Ház, éppen mint egy vizsgai közönség, ügyesen tetette magát, hogy élvez. Némelykor nem is tetette.
Különben csöndesre fordult az idő. Békés hangulatban könyököltek padjaikban a képviselők. Az ellenzék is kedvetlen volt. Tisza Kálmán se volt a Házban. Egyszóval ma nem volt előadás.
Gosztonyi Sándor kezdte meg a vitát. A negyvennyolcadiki törvények helyreállítását sürgeti és a Rákóczi hamvait szeretné hazahozni. Majthényi Ádám a független mamelukokhoz fordul, hogy szavazzanak az ellenzékkel. (De már ennél mégis könnyebb hazahozni a hamvakat.)
Most az öreg Csatár állt fel s originális kiszólásaival több ízben megnevetette, de személyeskedéseivel ugyanannyi ízben megbosszantotta a Házat. Megpiszkolja György Endrét, akinek hivatala van a vasutaknál s e hivatalt a szavazásért kapta.
– Ilyen dolgokat ne állítson – vág közbe az elnök.
Munkásságáért kapta a hivatalát.
– Innen kapta, kérem alássan – bizonykodik Csatár.
– Ne mondjon ilyet, mert ez nem áll! – korholja az elnök.
A vén sün farizeus alázatossággal kulcsolja össze kezeit mellén s szemét az égre fordítván, éneklő hangon nyöszörgi:
– Meghalnék, ha ki nem mondanám.
Percekig tartó hahota tör ki: Csatár mentegeti magát, nagy fejét búsan ingatva: »Ilyen alkotás vagyok én.«
Aztán Asbóth ellen fordul, aki megsértette a függetlenségi pártot, amelyikhez ő is tartozik.
– Nem kell nekünk! – vág közbe Thaly Kálmán, s megint kiújul az előbbi kacaj.
Végül a miniszterelnöknek ad tanácsot s a becsületes jószívűség látszik szájából kicsurogni, hogy úgy a maga, mint úri családja érdekében hagyja ott a bársonyszéket, melyre nem szorult, mert adott neki az isten eleget; szerezzen vissza még egyet: a népszerűséget. (Nagy derültség.)
A sercika almákról nevezetes város követje, Horváth Ádám következett ezután; gyengébb valamivel mint egy közönséges professzor, de éppen ezért nem olyan nagyon unalmas.
Megtámadja a katonai tankönyveket, s olvas fel belőlük és a szolgálati utasításokból részleteket németül, egy kicsit magyaros akcentussal; ami úgyis illik Tuhutum-féle pufók arcához és tömött, hosszú bajszához.
– Mikor még én tanultam németül – hozza fel mentségére –, a Thun-korszak már lejárt, a Csáky-korszak pedig még nem kezdődött el.
Ez volt a legjobb megjegyzése. Az értelmetlen műszavakkal megspékelt tankönyvek csodabogár-gyűjteményére odaszólt Fejérváry:
– Tudatlanok vannak az Akadémiában is.
Sértődve szisszen fel Thaly.
– Kikérem magamnak. Az Akadémiában nincsen tudatlan. (Ezt igazán szükség volt már egyszer az ország színe előtt kijelenteni. )
Szalay Imre nagy eszmékkel jött be a Házba. Hogy így fogja megszólítani: »Geehrtes Haus.« De ettől elállott. Minek tegye örök irigyévé Károlyi Gábort? A másik politikai megfigyelése, hogy a miniszterelnök kénytelen volt a lovait is kicserélni, hogy a kocsijára rá ne ösmerjenek.
– Nem igaz! – förmedt fel Fejérváry, amire nagy zaj, nyugtalan fészkelődés támadt a balpadokban.
– De úgy van; tessék megnézni! – bizonyítá Szalay és több közbeszóló.
(Hát talán egyszerűen kidőlt valamelyik szürke és Schneider más lovat fogott be helyette. Mert ha a miniszterelnök felismerhetlenné akarta volna tenni a fogatját, akkor Schneidert kell vala kicserélnie.)
Szemére veti a többségnek, hogy az is felhasználta 1872-ben az ifjúságot, pedig az nem is volt vele egy nézeten. A mostani úgynevezett méltatlan harcban is a többség a kezdeményező: tőlük származik egy névtelen röpirat, mely az ellenzéket pellengérre igyekszik állítani.
– Pulszky Guszti írta! – kiáltja Fenyvessy.
– Nem ő írta – feleli egy hang jobbfelől.
– Még azt se? Hát mit írt? – elméskedik a habarékpárt fenegyereke, nagy derültséget keltve.
