A VÉN GOUVERNANTE ÉS CSIRKÉI VAGY IRÁNYI DÁNIEL ÉS A MAGYAR DANTON
A VÉN GOUVERNANTE ÉS CSIRKÉI VAGY IRÁNYI DÁNIEL ÉS A MAGYAR DANTON
(Kedélyes szatíra)
A »vén gouvernante« elnevezés nem az én érdemem. Van is énbennem annyi találékonyság! De meg nem is merném a tiszteletreméltó ősz vezért megcsúfolni…
A saját csirkéi találták ki ezt a gúnynevet rá. Éppen e napokban hánytorgatták fel egyik erdélyi lapban, hogy ki adta Irányinak ezt a nevet.
Nem sült ki, de hogy elég találó, kétségtelen. Mert én tárgyilagos ember vagyok, aki a szélsőbalról is elismeri, ha valami jót csinál.
A vén gouvernante az új káoszban nem igen szerepel. Emitt Eötvös, amott Ugron körül forognak a dolgok.
De néha-néha mégis lendít egyet az öregúr is a monarchia állapotján.
Nemrég egy fiatal, tehetséges újságíró fölléptetéséről volt szó a Vidliczkay megürült kerületében. Irányinak fejébe szeget ütött a fölléptetési terv, mert a fiatal újságíróról azt hallotta, hogy republikánus.
Hívatja legott maga elé:
– Kedves öcsém, mondja meg nekem őszintén, elösmeri maga a Habsburg-Lotringen dinasztiát?
– Hát mit csináljak? Persze, hogy elösmerem!
– Nekem az ellenkezőt mondták…
– Üres fecsegés volt.
– Hm, de hátha a haraszt mégse zörögne hiába. Nekem hazafiúi kötelességem öntől reverzálist venni, mielőtt fölléptetnénk… – Aláírja?
– Hát mit csináljak? Persze, hogy aláírom!
– Kötelezi magát, hogy semmit sem tesz a dinasztia ellen?
– Isten neki! Nem teszek semmit.
A reverzális hiteles kútforrások szerint ki lett állítva, s az uralkodóház megszilárdítottnak volt tekinthető egy időre.
Az éjszakák nyugodtak voltak a bécsi »Burgban« egész Eötvös fellépéseig.
De már ez félig se tréfa! Ugron stipulálta, mit kíván az új függetlenségi párt, most már a régi függetlenségi párt csak azért is még nagyobb követelésekkel áll majd elő…
Király őfelsége így gondolkozott:
– Ez a ravasz Eötvös most kiszorította a vezérségből azt a galamblelkű Dani bácsit, aki a légynek se ártott. Ebből nagy baj lehet. Eötvösnek veszedelmes szája van, magával tudja ragadni a tömegeket… Ez az ember nem jót főz. Egy egy kezdődő Danton! Olyan lehetetlen forradalmi pontokat fog fölállítani, olyan gravameneket fölsorolni, hogy lángra gyújtja kedvelt Magyarországomat.
Aggódva figyelték a magyar Danton szavait odafent: két okulárén át olvasgatta Pápay az »Egyetértés«-t hogy a fekete betűk közt megtalálja a kitűzött vörös zászlót.
De csak nem akart az a vörös zászló kibújni.
A király nem győzte kérdezgetni:
– Lázad-e már Eötvös?
– Még most se lázad.
– Ez a bizonytalanság kétségbeejtő. Csak már tudnám, mije fáj, mit akar.
Végre egy napon berohan Pápay:
– Megvan már, fölséges uram! Tudjuk már a függetlenségi párt sérelmeit. Végre megírta Eötvös.
– Mik azok? – kérdé a fölség tompa hangon.
– Az a sérelmük, hogy nem hívja meg őket fölséged az udvari ebédekre.
S ezzel Pápay hangosan felolvasta az Egyetértés szept. 24-i számából a sérelmes pontozatot:
»Függetlenségi párti férfiak udvari ebédre sohase hívatnak.«
A fölség elmosolyodott:
– Nagyon jól van, kedves Pápay. Helyezze el azt a lapot az archívumba, vegyék fel a lojális nyilatkozatok, gratuláló sürgönyök, hódoló ódák lajstromába.
– Hát a sérelem orvoslása, fölség?
– Beszéljen a szakáccsal, kedves Pápay.
– A szakáccsal, fölség?
– Reménylem nem lesz oly könnyelmű, hogy minket a forradalomba bonyolítson ilyen csekélység miatt.
*
Az Eötvös cikke tehát az én cikkem szerint benn volna már a csász. kir. levéltárban, örök tanúságául annak, hogy miképp nézett ki a »Magyar Danton«.
A bécsi Burgban ismét nyugodtak az éjszakák, csak az udvarmesteri hivatal helyiségeiben ég reggelig a gyertya. Virrasztanak, törik a fejüket az udvarmesteri hivatalnokok az új helyzettel szemben, hogy immár a szélsőbalok is részesülnek az udvari ebédekben.
Kétféle javaslatról szivárgott ki eddig némi hír (melyért azonban felelősséget nem vállalok).
Az egyik tervezet szerint, minden udvari ebédre három ó-függetlenségi képviselő is meghívatik, de ezek a macskaasztalnál fognak ülni.
A másik tervezet szerint egyáltalán nem fognak meghívatni a függetlenségi képviselők az ebédre, hanem bögrékben viszik nekik haza az udvari lakájok az ételneműt.
»E tapintatos megoldás (hogy a Nemzet erről írandó entrefiletjét már most anticipáljuk), mely modalistásaiban az elvnek szemmel tartása mellett demokratikus, de azonfelül célszerű és kivihető, nem nélkülözi a korona előzékenységének motívumait, éppúgy, mint amiképpen megfelel az illető párt sarkalatos törekvéseinek. E tárgyra még visszatérünk.«
