A Herman Ottó lenyíratása
A Herman Ottó lenyíratása
Hát úgy esett a dolog, hogy a jeles természettudós a madarak húzását ment megfigyelni a Balaton mellé.
Szereti a furcsa öltözeteket az efféle kirándulásokhoz. Van azon ilyenkor mindenféle. Fején angolos parafa kalap, a lábain egész derékig érő csizmák, felső testét kurta ködmön fedi, a vállára akasztva ott lóg egy kobak, egy tarisznya pogácsával, sültekkel, egy messzelátó fekete zsinóron, egy csikóbőrös kulacs, egy kisebb kulacs konyakra, egy pléhdoboz láncon, jegyzetekre, a zsebből (hogy a nemzeti géniusznak is elég legyen téve) egy kosból való dohányzacskó sallangjai fityegnek ki. Már most képzeljétek el ebben a ruhában Herman Ottót.
Ekképp ment el madárnézőbe a Balaton-partra.
Ott a legsűrűbb gallyú fán csinált magának egy dúcot, s már hajnalban három órakor felült, s órák hosszáig, néha délig guggolt ott csöndesen figyelve, összehúzódva. A madarak jöttek-mentek, csipogtak, szálltak. Eszük ágában se volt, hogy valaki kémleli őket. De Hermannak sem volt eszeágában, hogy őt valaki kémleli.
Pediglen már akkor erősen szemügyre vették a somogyi juhászok és kanászok, s keresztet vetegetve nézegettek a fára.
– Ugyan mi lehet?
– Úgy néz ki, mintha ember volna.
– Minden jó lélek dícséri az urat!
– Amondó vagyok, hogy nagy csapás éri a határunkat. Esztendőre nem hozza meg a föld a füvet. Ez nem jó lélek!
– Pedig olyan gúnya van rajta, mintha valami úr volna.
– Bolond kend, bátya. Az úr a diványon ül ilyenkor, nem a fa tetejében. A garabonciás diák az, ha mondom.
– Csakugyan az lesz. Mit csináljunk vele?
– Üssük agyon!
A juhászok, kanászok legott kerítettek vasvillákat, s egész rohamban csörtettek a fához. Közel mégse mertek menni, messziről kiabáltak Hermanra:
– Ki vagy? Ember-e, vagy lélek?
De az erdő manója nem értette meg mit kiabálnak, ahelyett, hogy megmagyarázta volna mi járatban van, még ő förmedt rá a pásztorokra:
– Mit akarnak velem?
– Gyere le, majd megmondjuk!
Addig-addig csalogatták, hogy a jeles tudós végre lejött; hajrá, most… nekirohantak, rávetették magukat, s addig el nem eresztették a kezükből, míg a hosszú hajsörénye, az ő legnagyobb büszkesége, s lengő rozsdaszín szakálla le nem hullott az olló éle alatt, mivelhogy a garabonciás diák haja becses jószág; némely birkabetegségnél nagy medicína, azonképpen a teheneknél, akik ha a tölgyüket egy ilyen hajjal megcsiklandozzák, jól tejelnek, sőt magának az embernek se árt ha ilyenféle hajzatot visel a mándli gombja körül tekerve, mert az képessé teszi, hogy minden birkózásnál leverje az ellenfelét.
*
Így mesélték el jó források a folyóson. Hogy szórul szóra így történt-e, nem vállalunk érte felelősséget. De ha így történt, Herman igazán szerencsés férfiú, mert Európa összes kutatói közt őrá illik most már a legjobban, hogy haja a tudományért hullt el.
A történet a folyosóról csakhamar beszivárgott a tanácsterembe is, s mire Tisza Lajos bevégzé beszédét, a megelégedés érzete ömlött el a Házon, a jobboldal zajosan helyeselt, mosoly játszott a képviselői arcokon.
Napsugár sütött be az üvegfedelen át, Szeged panorámája mintegy elővarázsoltan lebegett a hallgatók előtt, a képzelet délibábjában, tarka-barka színzavarban, tornyok, kupolák, a Halácsy fúrója, a Lechner Lajos cirkalomja, a szegedi mosónék, a Pap Lajos komája, a halomra dőlt rakpart – és a Herman Ottó lenyírt feje…
S ezzel vége is lett volna a dolognak, de persze ez a téma se múlhatott el Orbán Balázs nélkül.
Orbán feláll, s erre a Háznak legott vágya támad hazamenni.
– Holnap! – kiálták harsányan. – Holnap! Holnap!
A folytatás tehát holnapra maradt.
