II. Nepomuki Szent János
II. Nepomuki Szent János
(Legenda)
A jelenkor mindenik írója komponált már ki legendát; csak nekem nem volt még soha témám. Arany költészetében megmozdul a nagyváradi Szent László ércszobra. Gyönyörű, hangulatos kép elbájoló miszticizmussal. Ilyesvalamit szeretnék magam is kigondolni.
De hol vegyem? Kitől lopjam? Shakespeare is lopott, tőle is loptak. Már minden el van lopva.
De hátha volnának helyek. Lám, a szabadelvű párt is tudott lopni a habarékpárttól. Hátha én is ott keresgélnék.
S íme, csakugyan ott volt az én legenda témám is a habarékpártnál, csakhogy nem vettem észre.
Ma pattant elő, mint éjben a villámfény, mikor a redakcióban leültem írni.
Előáll a szerkesztő és kérdi:
– Nos, milyen a helyzet a Házban?
– Hm – mondám sokat jelentő arccal.
A »hm« sokat érő varázsszó. Láttam ezt a párt korifeusainál, akik, ha véleményüket kérik, éppen olyan arccal húzzák ki tüdejükből a »hm«-öt, mint más ember a dohányzacskót – hogy tessék belőle megtölteni a pipáját.
– Azt kell hinnem – folytatá a szerkesztő –, hogy Apponyi beszéde változtatott valamit a helyzeten.
– Hm – feleltem nagy beavatottsággal.
– Ő többé nem áll a híd közepén – jegyzé meg a tudós redaktor.
Ez a szó egyszerre megütötte a fülemet. Hogyan a híd közepén? Hát ott állott… Igen, igen…
Csapongó fantáziám futni kezdett, s ugyanakkor futni kezdett a mi falusi kőhídunk is elibém. Láttam magam előtt megkopott kőpárkányát, közepén a jó Nepomuki Szent Jánossal. Csakhogy a derék szent nagyon megváltozott; jóízű, pufók arca volt gyerekkoromban, s most íme, felvette az Apponyi Albert gróf fiziognómiáját.
– Igen, igen – motyogtam zavartan –, jó a hasonlat. Apponyi a híd közepén állt tíz év óta…
– Mozdulatlanul állt – jegyzé meg a redaktor. – Csak a feje fordult meg hol ide, hol amoda.
– Úgy van, a fejét forgatta…
– De szombaton végre kitárta hosszú kezeit.
– Iszonyúan nagy kezei vannak.
– Hosszúak. Az egyikkel Szivákot ölelte a másikkal Irányit.
– Persze, hüm…
– Szombaton aztán megindult a nagy Nepomuki riadó tapsok közt, leért a híd legszéléig, és ott áll e percben…
– Valóban, ott áll a híd legszélén.
– Külön csoda történet, nemde?
– Az. Fel is dolgozom valamikor legendának.
– Vigye patvar a legendákat – szólt a szerkesztő fitymálólag –, hanem írjon holnapra valamit a szituációról, vonja le belőle a politikai konzekvenciákat, analizálja a dolog horderejét, s taglalja lapunk szempontjából az indítóokokat, melyek a grófot arra vitték.
*
Egész kilenc óráig rágtam a tollat. Hasztalan volt minden fáradságom.
Voltak ugyan ideáim, de csak olyanok, mint a Dániel Márton kártyajárása. Kontráim jöttek, de kettes nem volt közte. Se honneur, se ütő.
Sorba szedtem a megoldandó feladatokat.
Vonjam le a konzekvenciákat? Hát a konzekvencia az – kezdem írni –, hogy azzal nem lett se a híd se Nepomuki Szent János erősebb.
Igen, de közelebb jött hozzánk? – okoskodott bennem egy ármányos szellem.
Nem, nem; ez nagy labirintusba vezetne. Töröljük ki! Lássuk a másik kérdést.
Mi a hordereje, hogy a hídnak erre a szélére jött?
Az – vetem a papírra –, hogy a többi szentek is meghökkennek, ha látják, hogy a nagy nepomuki szent megmozdult és előrement, nem tartván elégnek csupán a fejforgatást, s hogy a hídnak erre a végére jött, nem a másikra, megtanuljuk ebből, hogy melyik irányba kell utána jönni.
Eh, ostobaság! A szentek nem tanulékonyak… Ez se lesz jó.
Nézzük a harmadik kérdést: Mik voltak az indítóokok?
Hja, ha én azt tudnám! Eszem elkalandozott mindenfelé, de semmi biztos fonál, semmi derengő fény.
Hacsak nem a prágai Nepomuki Szent János esete volt az indító példa.
A prágai Nepomuki Szent János is a híd közepén állt. S mikor összedőlt, bepottyant szegény a Moldvába.
Ez plauzibilis föltevés, mert a híd itt is összeomlóban van; csak abban sántít a dolog, hogy nem bírom demonstrálni, mi történt volna a prágai Nepomuki Szent Jánossal, ha az összeomlást megelőzve, a híd szélére szalad vala.
*
Így nem bírtam aztán megírni se a cikket, se a mai ülés rajzára nem jutott időm; még kevésbé térhettem át az első vérre, mely az elkeresztelési vitában folyt – a Gajári Ödön karjából; pedig illett volna, hogy ha már megemlítettem a barátot, aki kibújt a csuhából, ne hagyjam megcsipkedés nélkül a másik barátot, aki bebúvik a csuhába.
