»ÖTVEN PERC«
»ÖTVEN PERC«
Az első szónok Neppel Ferenc után, aki mindig röviden, de okosan szokott beszélni, Szilágyi vette át a szót zsúfolt Ház és karzatok előtt, mert a Ház nagy szónoka még egy kicsit az asszonyoké is. Csinos, érdekes, nagy fej, mint a Mirabeau-é, mely izmos, hatalmas nyakon nyugszik, s még nem érintette az ősz dere.
A fejről lévén szó, eszünkbe jut, hogy midőn Deák Ferenc ott haldoklott egykor a Kecskeméti utcai házban, egy képviselő látogatójához így szólt, amint az a vánkosát sietett meg igazítani, s evégből megfogta fejét:
– Erősebben fogjad a fejemet! Eleget sajnálom, hogy nem hagyhatom rátok.
Feje nem maradt ránk – egy darabban –, de részletekben megvan még ez a fej.
Egy rész belőle a Szilágyié. Jókora nagy darab. És éppen ez a fej van hivatva kigondolni Magyarországnak a reformokat.
Beszélni kezd tiszteletteljes mélységes csendben, s körüle ugyanaz a levegő, ami a Deák utolsó nagy beszéde napján volt. Áhítattal nyelik szavait szerte. Mindenki visszafojtja lélegzetét, nincs meg a szokott »úgy van«, »helyes« zajongás se, nehogy a beszédből elvesszen a füleknek valami. A papok összehúzódva, meglapultan ülnek a padokban, míg a liberalizmus nagy buzogánya sivít a levegőben, rengető csapásokat osztva. Még kényelmetlenebb helyzetben vannak az előző napok orátorai, kik úgy ülnek ott szorongva, mint a csirkék a borító kosárban. Vajon melyikük kerül előbb a trancsírozó kés alá? Baj ha odakerül, de az is baj, ha nem kerül; mert ez annyit jelent, hogy a nagy szakács kicsinek, soványnak tartja késhegyre venni.
Védelmébe véve a februári rendeletet és szétmorzsolva hatalmas érvekkel az aggályokat (egyik fölséges része beszédének), játszi pajzánsággal nyúl Beöthy Ákoshoz, s amint szétszedi beszédét, csodálkozva nézünk rá… nini, hiszen ez csak egy hóember! Az orra murokból van, a feje egy csúván áll; ráereszti a napfényt gunyoros hamissággal, mire Beöthy Ákosból egy nagy tócsa válik; majd egyet fordul, barackot nyom a Grünwald Béla fejére, és otthagyja; roppant apparátusával nekiesik Apponyi Albert grófnak, kifejti, hogy a miniszternek joga van a törvény értelmében kihágási büntetéseket is statuálni, s egészen kirángatja Apponyi alól az alapot, amelyből a rendeletet kifogásolta.
Egyes megjegyzései, mint az, hogy a kormány nem lehet Hamlet, interpretálnia kell a törvényt ott, ahol a törvényhozók nem intézkedtek, maradandó lesz mindenkor, éppúgy az »apró mécs« hasonlata a bírósági törvény-magyarázatra nézve.
A kálvinisták szinte hízásnak eredtek a két óra hosszat tartó gyönyörűségtől. Szilágyi azonban mindjárt szónoklata elején megkenegette egy kis mézzel a katolikusok száját is. Szónoklata kielégített mindenkit, a jogászokat, kiket ellenállhatlanul vitt magával tudományának fényes szövetneke mellett, a laikusokat, kik megtalálták az egyszerű, magvas eszmemenet mellett a kivezető utat a vita által fölkevert tömkelegből, az ínyenceket, kik nem a kérdés tisztázása iránt érdeklődnek, hanem a dialektika fegyverfogásaiban találják élvezetüket, az érvek finomságában, csoportosításában és végre a komoly liberális politikusokat, kik ragyogó arccal voltak tanúi, hogy töri össze, hogy hányja rakásra a seprű alá, a lomok közé az ellenzék rozsdás ósdi érveit.
A Ház órája fél kettőt mutatott, midőn végre áttért a házassági jog reformjára, mely el fogja törölni a felekezeti juriszdikciót, s behozza a polgári anyakönyvvezetést és a polgári házasságot.
Zajos, füleket rengető éljenzés harsant fel, mikor leült, s a nagy üdvrivalgáson keresztül egy éles, lelkesedett hang verte fel magát az elnöki katedrához:
– Ötven percet kérünk!
Ötven öt helyett.
S mert az »öt perc« kiáltás a nagy beszédek kísérő szózata a Házban, ez az átvergődő hang volt a Szilágyi beszédének méltó kritikája. Mintha azt kiáltaná az illető: Nagy beszéd volt. A nagyoknál is sokkal nagyobb.
